Valamikor Alsófenék és Felsőtompor egy falu voltak, ahogy a neve is mutatta, az első a völgyben, a másik a hegyoldalban feküdt. Aztán a történelemben hol egyesült a két falu, hol különvált. A hatvanas években a Tanács a nagyobb falurészen, a magasabban fekvő Felsőfenéken székelt, s mivel szégyellték, hogy a hivatalos okiratokon mindig ez a név szerepel, a falu nevét a finomabban hangzó Felsőtomporra módosították. Aztán a hetvenes években aszfalt utat építettek a két falu között, kacskaringózva a hegyoldalban, így a régi mélyút, ami összekötötte a két falut, elhagyatottá vált. Keskeny is volt, sáros is, csak néha-néha járt rajta, aki gyalogosan az egyik vagy a másik faluba igyekezett, esetleg néhány kalandvágyó turista tévedt arra.
Pistát, történetünk egyik hősét még leventeként vitték el harcolni a Háború végén, amikor a németek még a gyerekek közreműködésére is számot tartottak. Pistával ugyan nem sokra mentek, a menetoszlopot megbombázták az angolszászok. Voltak, akik meghaltak, Pista viszonylag szerencsésen megúszta, csak légnyomást kapott, de azóta mindig nagyon furcsa gondolatai támadtak. A faluban félnótásnak tartották, s rábízták a túl sok gógyit nem igénylő munkákat. Márpedig munkából volt elég, hiszen ezekben az években épült újjá a falu: rombolták le a régi viskókat, hogy jellegtelen, de komfortosabb házak épüljenek a helyükre.
Pistát néha egy tál levessel és pár forinttal fizették ki, egy nap azonban különös kéréssel állt elő: két bontott ajtót kért egy lebontott házról. S mikor megkapta, a hátára vette mindkettőt és eltűnt a régi mélyúton.
A faluban senki sem tudta, hova tűnt, ezután már csak esténként ha látták. Nem volt családja, így senki sem kérdezte, napközben merre jár.
Ekkortájt furcsa dolgok kezdtek történni a faluban, rebesgetni kezdték, hogy a régi mélyutat elátkozták. Bár már megépült az aszfaltút, azért néha-néha még arra tévedt valaki, de furcsamód, akik Felsőtompor felé vették az irányt, vagy visszafordultak, vagy csak napok múlva kerültek elő, de egy szót sem szóltak arról, miért. Elterjedt a hír, hogy valaki elátkozta az utat, s bár természetesen mindenki nevetett ezen a pletykán, de nem is járt arra. Benőtte a gaz, csak egy csapás mutatta merre vezetett egykor.
Én nem voltam helybeli, csak egy botor turista, aki a mobiljára támaszkodva akart céljához jutni, így a távolsági buszról leszállva nekivágtam a csapásnak. Mint férfi, túl büszke voltam ahhoz, hogy belássam, tévedtem, ezért rendületlenül törtem előre a bozótoson. Nagyjából félúton járhattam, amikor az ösvény úttá szélesedett, látszott, hogy valaki gondosan tisztogatja, s a mélyút alját két ajtó zárta el, hogy aki tovább akar menni, mindenképpen az egyiket kellett, hogy válassza.
- No, komám, mondd, melyik úton akarsz járni? – hangzott egy rekedtes hang a fák közül. Egy pillanatra összerezzentem; valahogy a helyzet, az elhagyatott erdő, a lemenő nap, a hang láthatatlan forrása, mind egy B kategóriás amerikai horrorfilmet idéztek. Nem lepődtem volna meg azon sem, ha az egyik ajtó egy álcázott nyaktiló lenne.
- Mi a különbség? – próbáltam az ismeretlen felé fordulni.
- Olvasd el, komám!
Ahogy közelebb léptem, észrevettem, hogy a nyugalmazott budiajtókon felírások vannak. Az egyiken: „Boldogság és szépség”. A másikon: „Szenvedés és fájdalom”. Gépiesen az első felé léptem, de ösztönös gyanakvásom motoszkálni kezdett bennem: mi van, ha emögött vár a kivégzőeszköz? De mi van, ha egy becsületes sorozatgyilkossal van dolgom, aki ígéretéhez híven, a fájdalmas ajtón átlépőket kínozza halálra?
- Kaphatok egy kis segítséget a döntéshez? – kérdeztem udvariasan.
- Te, kuka városi, mit akarsz még? Olvasd el, mi van az ajtókra írva, annál nem kell több.
- És melyikkel maradok életben?
- Egyik választás sem rövidíti le az életedet, de meg sem toldja egy-egy nappal sem. De meg tudod választani, hogyan éljed le.
- Boldogságban vagy fájdalomban? Egyértelműnek tűnik a választás. Ki nem akarna boldog lenni?
- Elismerem, ez valóban csábító – mondta az idegen, s közben leugrott a fák közül. – Aki ezen megy, annak könnyű élete lesz: szabadon, boldogan, teste szépségét megőrizve élhet a vágyainak. Nem függ senkitől, nem kell senkiért sem felelősséget vállalnia. Ha kialvatlanul is megy reggel dolgozni, csak azért, mert egész éjszaka mulatozott, nem azért, mert a gyereke ágya mellett virrasztotta át az éjjelt.
- Akkor sejtem… A másik ajtó azt jelenti, sohasem leszek igazán boldog, mert mindig magamra veszem mások gondjait is.
- Pontosan! Látom, uraságod érti a lényeget. Aki ezen megy át, családot alapít, gyerekeket vállal, kitart a párja mellett és mit kap érte? Semmit, csak a szenvedést. Legfeljebb a gyerekeiben van némi öröme, amíg ki nem repülnek. Itt mindenki azt kapja, amit választ magának: aki könnyű és gondtalan életet, az azt kapja, aki pedig a gondokat, az csőstül megkapja azt. Egyszerű nem?
- Miért, varázserejük van ezeknek az ajtóknak, hogy minden beteljesül, amit akar az ember?
- Ez csak két budiajtó, semmi más. A varázserő az emberben van, aki el tudja dönteni, milyen sorsot akar.
Csábítónak tűnt a választás, hogy a boldogság ajtaján lépjek keresztül. Mint minden ember, én is úgy éreztem, hogy az élettől több rosszat, mint jót kaptam, s talán ebben a pillanatban nyílik meg az esély, hogy kárpótlást kapjak, szebb és boldogabb életszakaszba kezdjek. Már-már kinyitottam a kaput, amikor Felsőtompor felől valaki közeledett.
- Halló, kapuőr úr, itt van? – kérdezte egy öreg női hang a túloldalról. A megszólított, korához méltatlanul felpattant az ajtófélfára és onnan válaszolt a hölgynek:
- Természetesen, a kapupár nyitva áll! Melyik utat szeretné választani?
- Én már jártam erre… akkor, amikor még nem álltak itt az ajtók. De már akkor választottam. A boldogságot. De most szeretnék átmenni a másik ajtón is.
- Kérem, ez nem a szövetkezeti ABC, hogy meggondolhassa magát. Ha egyszer választott, akkor nincs csere!
- Még gyerek voltam, akkor, tudja. Az udvarlómat elvitték a frontra. Amikor hazajött, már nem volt önmaga. Anyám is azt mondta, hogy nem lenne életem mellette. Aztán megismerkedtem egy hegygerinci fiatalemberrel, jómódú is volt, dolgos is, anyám is áldását adta ránk. Megházasodtunk, itt hagytam a falut, Boldogok voltunk, nem panaszkodhatom. Gyerekeink is születtek, unokáink, most már három dédunoka is! – húzta ki magát büszkén.
- Akkor minek akar átmenni a szenvedéses ajtón?
- Az uram már tíz éve itt hagyott. Üres a ház, a gyerekek kirepültek, egyedül élek. És rájöttem, hátha lehetek még boldogtalan valakiért. De ahhoz át kell lépnem a szenvedés ajtaján. Már sokszor eljöttem ide, de soha nem volt merszem átlépni. Most már kész vagyok mindent hátra hagyni és megkeresni a volt udvarlómat. És boldogtalannak lenni érte.
- Boldogtalannak? – szóltam bele önkéntelenül is a beszélgetésbe.
- Igen - hallatszott a válasz az ajtó túloldaláról - , mert a boldogtalanság, aminek van értelme és célja, ezerszer többet ér, mint a gondtalan boldogság.
- És mi lesz, ha az udvarlója nem akarja visszafogadni? – kérdezett az ajtón ülő.
- Reménykedtem abban, hogy itt azt is meg fogjuk tudni.
- Hát bújjon át és megtudja – válaszolta és leugrott, újra az én oldalamra.
Az asszony átlépett a boldogtalanság feliratú ajtón és az öregember szemébe nézett:
- Itt vagyok, Pista. Visszafogadsz?
- Isten hozott, Sára. Menjünk haza.
- Menjünk, Pista.
És a két öregember elindult lefelé a faluba, köszönés nélkül hátrahagyva az erdő közepén.
Egy jó órába telt, amíg választani tudtam, hogy melyik ajtón induljak el a cél felé.
Kép: Ozsvárt Gábor ihletett műve ehhez a kávémeséhez
Az alkotó így vallott a kép elkészültéről: "nem egy klasszikus illusztrálásként fogtam ezt fel, így nem a novella kézzelfoghatóságát ábrázoltam, hanem a számomra kiemelendő eszmét, ami jelen esetben a következő volt: Minden esemény felfogása, mérlegelése és maga a helyzet megítélése/megélése a fejben történik, bármilyen szürrreális maga a közeg."
Comments