A turistaház a falu feletti erdőkben bújt meg. Valamikor, még az utólag „boldognak” minősített békeidőkben egy természetjáró egyesület építette. Az erre járók itt megpihentek, ha fázta, tüzet gyújtottak, ha éhesek voltak, leültek és elfogyasztották elemózsiájukat, ha este volt, megaludtak. Aztán véget ért a béke és kezdődött a háború: ’45-ben a visszavonuló német csapatok találkozási pontul jelölték ki, de már a közeli völgyekben teljesen felőrölték őket az oroszok. Aztán újabb béke jött és már senki sem törődött a turistaházzal, így szép lassan tönkre ment. Bár az erdő közepén volt, mégis, akik rombolni akartak, megtalálták, így már csak a puszta falai maradtak, kiváló tájékozódási pontot nyújtva a túrázóknak.
Évtizedekig nem jártam arra, valahogy sötét, átkos helyként élt emlékeimben, mégis egy kristálytiszta téli napon arra vetődtem. Minden olyan volt, mint gyermekkori emlékeimben, csak még romosabb volt minden. Azonban különös módon, a ház előtt emberek ültek, mintha várnának valamit. Különös módon, fiatalok nem voltak köztük, a legfiatalabb is egy érett, ötvenes nő volt. Az úton járók törvénye szerint köszöntöttem őket, de azok csak csendben egy helyre mutattak, hogy üljek le közéjük. Volt valami a hallgatásukban, ami arra késztetett, hogy engedelmeskedjek. Hátradőltem a hóba, behunytam a szememet és élveztem a januári napfényt. Tudják, olyan éber álomba merültem pár pillanatra, de lépteket hallottam: valaki kijött a romok közül. Egy idős néni volt, a kezében egy üveget szorongatott, mint szent ereklyét.
A mellettem álló férfi felállt és bement az egykorvolt turistaházba. Pár perc múlva kijött, ő is a kezében egy üveggel. Eszembe jutott, hogy régen Moszkvában, ha valaki látott egy sort az üzlet előtt, azonnal beállt és csak utána kérdezte meg, hogy mit lehet kapni. Vállat vontam és elhatároztam, én is bemegyek. Ha itt az erdő közepén ennyien összegyűltek, biztos fontos lehet. Nem telt bele negyedóra, én is sorra kerültem…
Különös érzés volt a pőre falak között keringeni. Egykor otthont jelentettek az erre vándorlóknak, most már a széltől sem óvnak. Mennyi kitartás kellett ahhoz, hogy felhordják ide a téglákat, hogy itt a világ végén, a hegygerincen maltert keverjenek… És most mind az enyészeté lett. Még a csempék ott voltak az égnek meredő falakon, egy rongycsomó a földön… Majd hasra estem, amikor a rongycsomó megmozdult és megszólalt. Ősöreg női hangja volt: - Jól meggondolta? - Mit? - Hogy valóban be akar-e lépni oda és megtölteni a kulacsát? - A kulacsomat? - Igen – hangzott a válasz a rongyok közül. – Hiszen mindenki ezt akarja. Mindenki ezt keresi. - De mit? – értetlenkedtem. - A forrást… Az ifjúság forrását. Ezt őrzöm. Ezzel vándorolok. - Azt hittem, ez csak mese… - Mese…? - nevetett fel a rongycsomó. – Nekem az. Én nem ihatok belőle, én csak őrzöm. Ez a sorsom. - Mióta? - Évezredek óta… Még Ő bízta rám. - De ez nem lehet… Én jártam itt gyermekkoromban és akkor nem volt itt semmilyen forrás. - Ez a forrás mindig vándorol. Hol itt tűnik fel, hol ott. És én vándorlok vele. Hol itt, hol ott tűnik fel, de mindenhol csak egy napra. És olyan bő a forrás, amennyire hisznek benne az emberek. Emlékszem, amikor Nagykállón jártam, még egy csillogó, kék vízű tó volt… Ma már csak… De látni fogja, egy csöpögő csap. - És aki megfürdik benne… - Aki kortyol belőle. - Az megfiatalodik. De csak egy napra. És nagy árat kell fizetnie érte. - Mit? - Hét évet az életéből. - Egy napért hét évet? Van olyan bolond, aki vállalja? - Nem látta kint a sort? – Válaszolt költői módon a költői kérdésre. - Mit lehet egy nappal kezdeni? - Mindent… Kinek, mi az érték. Jönnek asszonyok, akik még egyszer szeretnék megízlelni a szerelmet. Sánták, akik szeretnének még egyszer megmászni egy hegyet. Vak öregemberek, akik szeretnék egyszer látni az unokáikat. Vagy például, a nagykállói bölcs, aki érezte magán, hogy az agya tompul, az Írást akarta megérteni egy nap alatt. Nem kell azonnal meginni, elviheti magával mindenki, hogy amikor eljön a hívás vagy a kihívás napja, akkor ízlelje meg. Biztos vagyok benne, hogy magának is van egy vágya, aminek beteljesedéséhez az kellene, hogy újra fiatal legyen. Különben nem jött volna ide. - Én csak véletlenül keveredtem ide. - Nincs olyan, hogy véletlen. Csak azt nevezzük véletlennek, amikor nem látjuk át, hogy miből mi következik. De amit nem tud az eszünk, azt tudja Isten és érzi a szív.
Egy pillanatra elgondolkoztam. Egy nyári éj jutott eszembe. Még fiatalok voltunk, ott ültünk egymás mellett a sötétben. Egy lány elkezdte mutogatni a csillagképeket. Rossz volt a szemem, még nem kaptam szemüveget. Nekem a csillagos ég csak sötét homály volt felettünk, de a lány ezt nem tudta. Megragadott és arcomat felfele fordította és rám kiáltott: Lásd meg a csillagokat! És abban a pillanatban valóban láttam a csillagokat. És azóta, ha éjjel az égre nézek, úgy látom a csillagokat, ahogy akkor éreztem a lelkemmel. Vajon vissza lehetne hozni azt a pillanatot? Vajon, visszatérhetnénk oda, leülhetnénk a csillagos ég alá és akkor újra megmutatná nekem a csillagokat? Megráztam a fejemet. Nem. Az ifjúság elszállt, nem ragyognak még egyszer a csillagok felettünk. Ha a saját szememmel látnám végre, elveszíteném azt a képet, amit őrzök magamban. A nyáréji csillagok sohasem olyan szépek, mint amit őrzünk magunkban. Mert akkor azt láttam, amit hittem, a szívemmel láttam és nem a szememmel.
- Köszönöm, nem – ráztam meg a fejemet. - Jól meggondolta? - Igen. Azt hiszem, mindennek meg van az ideje. Isten megadta nekem a gyermek és fiatalkort, hogy férfi legyek, s most ajtót nyitott nekem az öregségre, ennek a rendnek van értelme, kicsinyes emberi vágyból nem akarom megbontani ezt a rendet. - És akkor lemond arról, hogy meglássa a csillagokat, úgy, ahogy akkor nem látta meg? - Ezt honnan tudja? – Csodálkoztam el. A földön ülő alak kiegyenesedett, és arcát kibontotta a rongycsomóból. Egy ősöreg múmia arc nézett rám, a bőre már szinte megfeketedett, a szemei mégis ragyogtak. - Évezredek óta járom a világot, már kiismertem az emberek titkait. Nekem az a sorsom, hogy vándoroljak, én nem kaptam meg azt az ajándékot, hogy megöregedjek, mint a többi teremtmény és beteljesedjen a sorsom. Menjen! És ne jöjjön vissza. - Sajnálom, hogy hiába raboltam az idejét… - Hiába? Ne gondolja! A legnagyobb kinccsel fog hazatérni innen. - Kinccsel? Hiszen nem viszek magammal az ifjúság forrásából. Akkor miről beszél? - A békét kapta meg. Most már az öregség nem teher lesz, hanem önként vállalt sors. És ahogy romlik a szeme, egyre többet fog meglátni, ahogy romlik a hallása, egyre csodásabb harmóniákat fog meghallani, és ahogy nehézkessé válik a járása, egyre messzebb fog szárnyalni a lelke. Ezt az áldást kapja tőlem, a vándorló öregasszonytól - nevetett fel és hirtelen kislányos volt a kacagása. – Viszontlátásra, vándor! – búcsúzott el. - Viszontlátásra? – csodálkoztam – Nem azt mondta, hogy nem jöhetek vissza többet? - Egy nap mindenki célba ér, amikor levesszük a testünk terhét. Akkor célba érünk és a jóakarat minden embere együtt lesz, és színről színre fogunk látni mindent. Szabadon. Jó vándorlást, addig is!
Comments