A klubban hajnaltájt, minden igyekezetünk ellenére kissé leült a hangulat: hiába rendeltünk újabb és újabb italokat, csak nem jutott eszünkbe semmilyen értelmes téma. Ilyenkor nincs más megoldás, valami erőset kell rendelni és a sarokban szundikáló Tanácsos úr orra alá tartani. A Tanácsos úr (valójában Péter, de elég sznob volt ahhoz, hogy a címén szólíttassa magát) álmában elfintorgott, még csukott szemmel a pohár után nyúlt és lehajtotta, majd teljesen józannak tűnve körbenézett a társaságon:
- Csak nem valamely történetemmel szeretnék fényesíteni elméjüket az urak?
Miután nem szóbeli jelzéseinket igenként értelmezte, mesélni kezdett:
- Úgy vélem, még nem meséltem a 43-as koloniális háború történetéről…
- De 43-ban nem is volt koloniális háború… - vetette ellen egy ifjú hallgatója, akit okvetlenkedése miatt italozó társai jogos haragja sújtott. Miután ezen harag fizikai kifejezése elhallgattatta, a Tanácsos úr, válaszra sem méltatva, folytatta a történetet.
- Mint tudják az urak, ezen időszakban már a tanácsosi címet viseltem, így bejáratos voltam a föderáció elnökéhez… Igencsak érdekes történet lenne, hogyan kaptam meg a Tanácsosi címet, de sajnos ezt kétszáz évre titkosították, így nem áll módomban beszámolni róla. No, de ott tartottam, hogy az Elnök úr hivatott magához…
Az elnök rendszere tökéletes volt, s így mindig tökéletesen is döntött, mert a föderáció minden polgára hinni akarta, hogy tévedhetetlen. Azonban saját tökéletességének súlya időnként nyomasztotta, ilyenkor hívatta Pétert, az egyetlen embert, aki egyszerre hitt benne, és mert ellentmondani. Most pedig, a kolóniák lázadása olyan döntésre kényszerítette, amit nagyon nem érzett helyesnek, pedig tudta, nincs más választás, mint a háború. A kolóniák megunták, hogy állandóan rajtuk keresztül induljanak meg a hadműveletek, ezért tárgyalásokat kezdtek az ellenséggel, hogy elismerjék semleges státusukat. Az elnök valahol megértette ezt, de azt is tudta, hogy ha engedi, a dominóhatás elérné a földet is, s ott állna védtelenül a háborúban, hiszen a kolóniák erőforrásai nélkül csak egy életképtelen, túlzsúfolt és szennyezett bolygó lenne. Nincs más hátra, mint az, hogy a flotta engedelmességre kényszerítse a lázadó kolóniát - először harcolna ember ember ellen, amióta az idegenek feltűntek. Tudta, hogy nincs más választása, mint a háború, de szerette volna, ha valaki, akiben megbízik, igazolja a döntését.
- Nos, Péter, azt hiszem, elkerülhetetlen a háború… De nem tudom, hogy milyen árat kell majd fizetnünk ezért.
- Elnök Úr, tudja, hogy az a meggyőződésem, a háborúk nem oldanak meg semmit sem. Mindegy, hogy győztesek, vagy vesztesek, a végeredmény ugyanaz, legfeljebb pár évtizeddel később. A történelemnek meg van a maga logikája, amit háborúkkal nem lehet befolyásolni. A háborút mindig a gyengülő hatalmak indítják, mert úgy gondolják, hogy így el tudják nyomni az erősödőket, akik a helyükre pályáznak. De végül is, mindegy hogy ki győz és ki veszít, mert amelyik hatalom növekedési pályán van, az a veszteséget követően talpra áll, de a gyengülőt a győzelme csak tovább lendíti a lejtőn, mert erőforrásait a háborúra és nem a gazdaságra és a demográfiára fordította.
- Szóval, azt mondod, mindegy, hogy hogyan döntök, amit a történelem logikája már meghatározott, úgysem tudom befolyásolni?
- Dehogynem számít! Igaz, a végeredmény ugyanaz, de pár millió halott a differencia.
- Mondjunk le önként a kolóniákról?
- Ha gyengék vagyunk megtartani, jobb, ha egy kompromisszummal megtartjuk, amit lehet, mint egy háborúval elveszíteni mindent. Erőszakot csak a gyengék alkalmaznak. Olyan, mint a párkapcsolat: ha már vége a szeretetnek, hiába zsarolja az egyik fél a másikat, úgy sem fogja tudni megtartani. De az igazi szerelem, legalábbis a költők és a női magazinok szerint, legyőzhetetlen.
- Ha ez a történelem logikája… - gondolkodott el az elnök. - De mi van, ha a történelem logikája azt mondja, hogy a kolóniáknak hozzánk kell tartoznia? És azzal, hogy önként lemondunk róla, ezzel megyünk szembe?
- Akkor visszatérnek. Nincs örök időkre szóló döntés a történelemben. Azt javaslom, hogy a peremvidéknek engedélyezzük a semleges státuszt, a kolónia központi részeit meg tartsuk meg. A leszakadó részekben csökkenni fog az életszínvonal, hiszen kimaradnak a földi kereskedelemből, előbb-utóbb újra kérni fogják felvételüket a föderációba.
- És mi van, ha az idegenek megpróbálnak mintaállamot fabrikálni belőlük? Ha nem sajnálják az erőforrásokat arra, hogy életben tartsák és felfejlesszék?
- Rá fognak jönni, hogy ez drága mulatság… Nem éri meg.
- Az előbb azt mondtad, hogy a birodalmak történelmét a szerelemmel lehet modellezni.
- Igen… - mondta érezhetően bizonytalanodva Péter.
- Tudod, volt egy régi szerelmem… Azt hittük, hogy egymásnak rendelt minket a sors. De aztán másképpen alakult, ne kérdezd meg, miért. Azon gondolkoztam, hogy ha igaz, amit a történelem logikájáról mondtál, lehet, hogy ez igaz lenne az egyéni sorsokban is. - romantikázott az Elnök.
- Lehetséges…
- Szóval, ha igaz, amit mondtál a történelmi meghatározottságról, akkor ezzel a nővel is össze kell, hogy jöjjünk, mindegy, hogy korábban milyen döntéseket hoztunk. Szóval: nem tudom, hogy elindítsuk-e a háborút, vagy sem. Feldobhatnék egy érmét is, vagy megkérdezhetném az elnöki tanácsot is, de egyszerűbb, ha megkérdezem őt, hogy van-e kedvem találkozni. Ha igent mond, akkor elismerem, hogy létezik az előre meghatározottság a sorsokban, és nem érdemes elindítanom a flottát, ha meg nemet, akkor az akarat az erősebb és legyen háború.
- Elnök úr, ez hazárdjáték. Nem dönthet egyetlen nőnek a pillanatnyi szeszélye a föderáció sorsáról, a politikusok bölcsessége helyett.
- Látom, keveset ismersz közülük… - mosolyodott el az elnök. - Állítom neked, hogy nincs az a hisztis liba, aki ne lenne filozófiaprofesszor hozzájuk képest.
- Akkor felhívja?
- Nem, arra nincs idő. Egy üzenetet küldök, s ha válaszol öt percen belül, akkor nem indítom el a háborút.
- Ez őrültség - állapította meg Péter.
- Nem te mondod mindig, hogy a háború mindig őrültség? - vágott vissza az elnök. - Lehet még jobban fokozni? - majd választ sem várva írt pár sort és elküldte.
Péter számított arra, hogy ez lesz élete leghosszabb öt perce, de szerencsére nem kellett ennyit várnia. Három perc múlva egy halk pittyegés jelezte, hogy megérkezett a válasz, s az elnök arcán látszódott, hogy pozitív.
- Akkor eldőlt a kérdés… Felkínáljuk nekik a semleges státuszt, de a mi feltételeinkkel. Gratulálok, Péter, győztél.
- Én? Én itt sem voltam, elnök Úr…
- Nos, tisztelt Uraim, ez a története a 43-as koloniális háborúnak. A történelemfilozófia diadalmaskodott a nyers, durva erőszakon. A folytatást mindannyian tudják: a függetlenedő kolóniák csődbe mentek és húsz éven belül kérték újra a csatlakozásukat a föderációhoz.
A korábbi ifjú hallgatót azonban nem hagyta nyugodni a történet:
- Hihetetlen belegondolni, hogy egy nő pillanatnyi hangulatán múlott annyi bolygó és több millió ember élete…
- Ezt ki mondta? - háborodott fel a Tanácsos úr - Ebben nem volt semmi véletlen.
- Hogyhogy? - kérdezték egyszerre többen.
- Kérem, nagyon egyszerű. Ha az elnök valóban el akarta volna indítani a háborút, nem engem hívat, a hivatásos defetistát. Már döntött, csak egy utolsó lökés kellett neki.
- De akkor is… Ha az a bizonyos hölgyismerőse éppen nem ér rá… Vagy ha nem jut eszébe a régi szerelme.
- Ha nem hozom szóba, biztos nem jut az eszébe. De szóba hoztam - mosolyodott el a Tanácsos úr.
- Akkor is… - kötekedett tovább valaki - mondhatta volna, hogy nem ér rá.
- Mondhatta volna… De amikor hivatott az elnök, volt egy olyan érzésem, hogy fel fogja tenni neki ezt a kérdést. Ezért küldtem neki egy üzenetet, hogy hamarosan beszélni akar vele az elnök, egy visszautasíthatatlan ajánlattal. És tudtam, hogy a női hiúság és kíváncsiság igent fog mondatni vele. Mert higgyék el, Uraim - emelte fel a poharát - az emberi gyengeség nagyobb erő, mint az atombomba. De ezt legalább néha jóra is lehet használni. Igyunk erre!
Comments