A szerelem legyőzi a halált, de legalábbis gyakran előidézi. Szerelmes voltam, mint még sohasem hosszú életemben, de nem csoda: a faluban nem volt olyan szép lány, mint ő. Gyönyörű zöld szeme, barna haja, karcsú termete teljesen olyanná tette őt, mint az istennők rajzai a régi fóliánsokban. Szerelmes voltam, pedig tudtam, hogy sohasem lehetünk egymáséi: ő a faluban élt, én a kastélyban. Bár a felvilágosodott XVI. században éltünk, de a falusiak jobban irtóztak a kastély népétől, mint a bűntől, amiről a tiszteletes úr prédikált vasárnap az istenházában, egyszerre féltek tőlünk és csodáltak minket. Persze, mi, a kastély urai sem tartottuk sokra őket, csak annyira, mint ők a barmokat, amikből éltek.
Ez a lány azonban más volt, csak ismételni tudom magamat, de ő volt az istennő az emberek között. Egy éjszakai vadászaton pillantottam meg, épp a kútra ment a vízért. Szerelem volt első látásra, de csak egyoldalú: meg sem mertem szólítani. Tudtam, ha meglátna, soha nem jönne egyedül az erdőbe, sőt, elkísérné a családjai is, s ha rám lelnek, én sem úszom meg szárazon.
Csak titokban lestem meg esténként, először csak a kútnál, de később már a házukig elkísértem észrevétlen. Szerencsére a falu szélén laktak, a mécsesvilág szebbnek festette, mint a ma oly divatos modern piktorok. Azt hiszem, apámuram sejtett valamit: amikor hazatértem, a bibliotékában fogadott, megkérdezte, mivel telt a napom, persze nem mondtam neki semmit a falusi lányról, hiszen az nem lett volna decens[1], mégis azzal búcsúzott, hogy vigyázz magadra, fiam, azok ott lent nem a mi fajtánkból valók.
Talán az egész egy ártatlan románc lett volna, ha Böske (mert magamban így neveztem nagynénikém után) nem tűnt volna el egy szomorú napon. Nagy nyüzsgés volt a faluban, de titokban mégis a házukhoz osontam és belestem az ablakon: a tisztaszobában feküdt az ágyban, sápadt arcán láz virágzott. Így az élet és a halál között egyensúlyozva még szebb volt. Azt hiszem, itt követtem el az első és egyben végzetes hibát: nem vettem észre, hogy a hátam mögött megérkezett a tiszteletes úr. Amint megpillantott, halálra vált vakmerőséggel kiáltott rám:
- Te itt? Távozz innen, ő nem lesz a te zsákmányod!
Bennem felforrt a méreg: az még hagyján, hogy a saját birtokunkról el akar üldözni, hiszen a pórnép mindig lázad urai ellen, de azt nem tűrhettem, hogy letegezzen, mint egy cselédet. Pofon vágtam, arcát felszántotta a pecsétgyűrűm gyémántja. Ha egyedül lettünk volna, vérét veszem, de a sikítására a család kiszaladt a házból, így jobbnak láttam, ha visszavonulok a kastélyba. Ettől a naptól kezdve Böskét egy percre sem hagyták magára. Persze, engem nem tudtak kicselezni, hiszen a vadászat megtanított arra, hogy macskaként osonjak és mindent meglessek, amit csak akarok. A lány napról napra gyengült, a barbár falusiak csak ördögöt űztek és eret vágtak rajta, persze, ezzel csak rontottak a helyzetén… Fejemet vertem a falba, dühödt indulattal róttam a bástyákat, hiszen én tudtam, hogy meg tudnám gyógyítani. Ha beszökhetnék hozzá, ha megcsókolhatnám, ha elszöktethetném a kastélyba, tudom, életre kelne. Új életre, kiszakítanám a falusiak földhözragadt létéből. Ő lenne a kastély hercegnője, mindörökre.
Amikor apámuram újra fogadott, bevallottam neki mindent. Hogy van már választottja a szívemnek, de nem közülünk való, hanem a faluból, ha azt akarom, hogy az enyém legyen el kell rabolnom, felhoznom a kastélyba, hogy soha ne térhessen vissza övéi közé, de természetesen csak akkor, ha apámuram beleegyezését adja hozzá.
Apám nagyot sóhajtott, az üvegtelen ablakon, amit az utolsó ostromkor törtek be, a teliholdra nézett és nagyot sóhajtva csak annyit kérdezett:
- Jól meggondoltad, fiam? Könnyen lehet, hogy ezzel véget vethetsz házunk négy évszázados történetének. A falusiak most békében élnek, de ha magunkra haragítjuk őket, akkor újra jöhet a parasztlázadás és akkor már nem tartják vissza őket ezek a rozoga falak.
- De, Apámuram, már csak ketten maradtunk a világ ellen. Ha nem gyarapodunk, akkor elsodornak minket.
- És úgy gondolod, fiam, hogy megjelensz a paripádon, elrablod és megcsókolod és máris közénk tartozik?
- Ha megérti, hogy máskülönben a halál várna rá, csatlakozik hozzánk.
- Hát jó… Te tudod. Segítsek?
- Igen… - hosszasan beszéltük a tervem részleteit, majd a kastély mélyén nyugovóra tértünk.
A régi világban még a matutinumra[2] járt volna, de az új világban, ahol lerombolták a kolostorokat, néma csendben telt az éjszaka. Apámmal sokat beszéltünk erről: amióta felépült a kolostor, mindig ellentétben állt a kastéllyal, ha ők kiközösítettek bennünket, mi rajtuk ütöttünk. Néhány halott, egy-két gyújtogatást, de ezek hozzátartoztak a világ rendjéhez, ahogy az is, hogy a falu népe csendben figyelje mindezt, mint a nappal és az éjszaka váltakozását. Azonban az elmúlt évtizedekben felborult a világ rendje: prédikátorok jöttek messzi földről, új tanokat hirdettek, a falu népe felkelt és lerombolta a kolostort. Néhány szerzetest halálra kínoztak, a többi elmenekült, mi itt maradtunk ellenfél nélkül… A világ rendje felborult, a fény kihunyt, s csak az általunk képviselt sötétség maradt a színen. De a sötétség mindig a fényből nyeri az erejét, semmit sem ér nélküle. Amely napon a kolostor a lángok martaléka lett, a mi kastélyunk is enyészetnek indult. De ma éjjel visszavágunk, asszony jön a házhoz és végre helyreállítjuk házunk nagyságát.
Apám felnyergelte csontos gebéjét, magára borította fekete köpenyét, majd fáklyával a kezében a faluba vágtatott. Az egyik kezében a szövetnékkel, a másikban ostorral rettegésbe taszította a parasztokat, riadtan menekültek és elbujdostak, miközben én csendben Böskéék házához lopóztam. Nem csalódtam, csak egy részeg béres ült a tornácon, egy szúrással végeztem vele. Nem sajnáltam, hiszen csak méltatlan akadálya volt szerelmem beteljesülésének. A berúgtam az ajtót; a betegágy mellett egy öregasszony virrasztott. Ijedten imádkozni kezdte az Ave Maria[3]-t és keresztet rajzolt a levegőbe, pedig ismertem, ő is áttért az új hitre. Futni hagytam, több időveszteséget már nem engedhettem meg magamnak. És végre a karjaimban tarthattam a szerelmemet. Alig volt már benne élet, éreztem, ha még egy éjszakát vártam volna, végleg elveszítem. A pillének éreztem csak a súlyát, a házak alatt elkezdtem vele futni a kastély felé. Félúton járhattam, amikor végre megláttam apámuramat, intettem neki, hogy végeztem, indulhat ő is haza.
A kastély legszebb termébe fektettem le Böskét, és vadul csókolgatni és harapdálni kezdtem. Először még tehetetlenül feküdt a karjaimban, aztán végre vad fény gyúlt a szemében és átölelt. Vad szerelmes szavakat súgtunk egymás fülébe, nem törődve azzal, hogy a feleszmélt falusiak elindultak felénk. Apám az ösvényen megpróbálta feltartóztatni, hiszen mindig mondogatta, hogy egy közülünk, egy igazi úr, felér ezer paraszttal, közéjük vágta a fáklyáját, az ostorával és kardjával csapkodta őket, de mindhiába; egy fertályóra sem telt belé és maguk alá gyűrték a parasztok.
Mi nem törődtünk mindezzel, csak a pillanatnak éltünk, a szerelmes csókoknak, lángoltunk, öleltük és téptük egymást, ahogy a világ teremtése óta minden hím és nőstény, aki először kóstolhatja meg a másik testét. A sors fekete könyve ennyit adott nekünk; ránk törték az ajtót és az utolsó, amit éreztem, Kedvesem ölelése és egy szúrás volt a mellkasomba.
Boldogan és beteljesülten halhattam meg, nem számított se élet, se halál, csak az, hogy mielőtt minden véget ért volna, megismerhettem a szerelmet.
A tiszteletes úr, másnap este, az istentisztelet után leült a szobájába, elővette a fóliánsát. Az egyetlen tárgyat, ami megmaradt a templom bálványimádó korszakából. Régen még Domus Historica[4]-nak hívták, most már csak a gyülekezet krónikájának, s lejegyezte az előző napok történéseit.
Az gonosz és pápista hercegek, kik az falu feletti castellumban tanyáztak és mindenféle gonosz bűbájjal rontották meg az igaz reformált hitben élő lelkeket, folyó hó tizedikén falunkra támadtak, tűzzel és vassal pusztították, elraboltak egy ártatlan leányzót, hogy vámpírok módjára vérét vegyék testének és halhatatlan lelkét az örök kárhozatra taszítsák. Az falu népe erőt merítve az Írás szavaiból erre összegyűlt és igaz szavakkal erősítve egymásban az lelki erősséget, elhatározták, hogy annyi év rabság és elnyomás után elpusztítják az köztünk élő gonoszt, megostromolták az gaz sárkányfiaknak castellumát és felkoncolván az öreg, sátánszolgája herceget, betörték a várkaput és átkutatták minden kamrát, hogy rátalálván a pince mélyében az ifjú hercegre, ki harapásával az gonosz, vérszipolyozó útra csábította az ártatlan leányzót, karóval átalszúratott szívének közepiben. Mivel az leányzó lelkénet státusza megállapítható nem volt, az bölcs elővigyázattal, az ő keblein is hasonló processust folytattunk le, imádkzva mindeközben, Isten Úr irgalmáért. Az hercegek dögeit átadtuk a tűznek és szétszórtuk a falu határában, a leányzót, akinek kárhozata felől nem lévén bizonyosságunk, szent, reformált hitünk szabályai szerint a falu temetőjében helyeztük nyugalomra, elhatározván, hogy az egyházfiak Húsvétnak ünnepéig felváltva őrködjenek felette. Történt mindez hitünk megtisztulása és lelkünk megszabadulása érdekében az Isten Úr akaratjából. Amen.
Comments