Reggelente a munkĂĄba sietve, az emberpiacon kellett ĂĄtvĂĄgnom. Nem tudtam nem meglĂĄtni a fĂĄsult, remĂ©nytelen arcokat. Egy ember volt csak, aki mindig mosolyogva cigizett a padon. Egy rĂĄĂ©rĆsebb reggelen a kĂvĂĄncsisĂĄg odahajtott hozzĂĄ:
- JĂł reggelt! KĂ©r egy cigit?
- Köszönöm - mondta, s elvett egy szålat. - Ez is jó, de igazåból munkåra vårnék.
BĂĄr Ă©ppen nem volt szĂŒksĂ©gem munkĂĄsra, de azĂ©rt megkĂ©rdeztem, hĂĄthaâŠ
- Mihez Ă©rt?
- OtthontervezĆ vagyok.
- ĂpĂtĂ©sz? HĂĄzakat tervez? - lepĆdtem meg.
- Nem⊠Igaz, valamikor ezt tanultam az egyetemen, de felhagytam vele.
- Miért?
- Tudja, miutĂĄn lediplomĂĄztam, egy nagyvĂĄllalathoz kerĂŒltem Ă©s lakĂłtelepeket terveztem. A minisztĂ©rium megmondta, mennyibĆl kell kihozni egy lakĂĄst, s mi ehhez igazodtunk. AztĂĄn egy nap meglĂĄtogattak a szĂŒleim, Ă©n meg azt akartam, hogy bĂŒszkĂ©k legyenek rĂĄm, Ăgy elvittem Ćket egy hĂĄztömbhöz, amit mi Ă©pĂtettĂŒnk. AnyĂĄm hosszan hallgatott, majd megkĂ©rdezte: fiam, miĂ©rt ĂŒres ezeknek az embereknek a szeme? Ăs akkor döbbentem rĂĄ: nem szabad olyan hĂĄzakat terveznem, amiben ĂŒres szemƱ emberek laknak.
SzerencsĂ©re jött a rendszervĂĄltozĂĄs, Ăgy felmondtam Ă©s csalĂĄdi hĂĄzakkal kezdtem foglalkozni.
- Az jobb volt?
- Egy darabig igen, de aztĂĄn Ă©szrevettem valamit: azok a pĂĄrok, akik Ă©vekig nĂ©lkĂŒlöztek zokszĂł nĂ©lkĂŒl, beköltözĂ©s utĂĄn beadtĂĄk a vĂĄlĂłpert. AmĂg kĂ©szĂŒlt a hĂĄz, mindent elviseltek, de amikor elkĂ©szĂŒlt, egymĂĄst mĂĄr tovĂĄbb nem.
- Vajon miért?
- TalĂĄn azĂ©rt, mert nem a szeretet, hanem a közös cĂ©l tartotta Ćket egybe. A kettĆt gyakran összetĂ©vesztik az emberek. JĂłl kerestem, divatos Ă©pĂtĂ©sz voltam, de ez mĂĄr nem elĂ©gĂtett ki. Sok mindennel prĂłbĂĄlkoztam, hogy jobban csinĂĄljam: asztrolĂłgiĂĄval, szĂĄmmisztikĂĄval, vĂ©gĂŒl azonban rĂĄjöttem, mit hagytam ki: az embereket.
Tudja, addig is meghallgattam a vĂĄgyaikat, elkĂ©pzelĂ©seiket, de ezek olyan csalĂłkĂĄk. A megrendelt boldogsĂĄg sohasem igazi. Amikor egy barĂĄtom megkĂ©rt, hogy Ă©pĂtsek nekik egy otthont, pĂĄr napig vendĂ©geskedtem nĂĄluk, megfigyeltem, ki hogyan Ă©l, kinek mire van szĂŒksĂ©ge, hogy ne csak lakĂĄs, de otthon is legyen. Mikor a terveket megmutattam, meglepĆdtek, de bĂztak benne Ă©s elfogadtĂĄk.
- Ăs aztĂĄn, boldogok lettek?
- Mint a mesĂ©ben, mĂg csak meg nem halnak.
- Akkor, bocsĂĄsson meg, de nem, Ă©rtem, miĂ©rt lett munkanĂ©lkĂŒli.
- LĂĄtva a barĂĄtom hĂĄzĂĄt, nagyon sokan kerestek meg, de elkövettem egy hibĂĄt: nem tudtam hazudni az Ă©pĂŒleteimmel. Olyan voltam, mint egy fordĂtott BileĂĄm: Ć ĂĄtkot akart mondani, de ĂĄldĂĄst tudott csak, Ă©n ĂĄldĂĄst akartam mondani, de ĂĄtkot kellett volna mondanom, Ăgy inkĂĄbb hallgattam. Sokszor pĂĄr nap utĂĄn felĂĄlltam, kidobtam a jegyzeteimet Ă©s nem vĂĄllaltam a munkĂĄt.
- Miért?
- Mert meglĂĄttam, hogy az a csalĂĄd, az a hĂĄzassĂĄg szĂ©t fog hullani, s ezt az Ășj hĂĄz csak siettetni fogja. Elterjedt a hĂr, hogy akinek nem vĂĄllalom a megbĂzatĂĄsĂĄt, magĂĄnyos, boldogtalan lesz. FĂ©ltek hozzĂĄm jönni, nehogy szembesĂtsem Ćket sajĂĄt nyomorĂșsĂĄgukkal SzĂ©p lassan elfogytak az ĂŒgyfeleim, tönkrementemâŠ
- Ăs nem tudott volna olyan otthont tervezni, ami Ășjra összehozza Ćket?
- HiĂĄbavalĂł lett volna⊠A boldogsĂĄgon a kĂŒlsĆ körĂŒlmĂ©nyek csak rontani tudnak, de segĂteni nem. Vagy, ha igen, akkor az csak lĂĄtszatboldogsĂĄg.
Mondja, ön megbĂzna engem? - nĂ©zett a szemembe - VĂĄllalnĂĄ, hogy tĂŒkröt tartsak a boldogsĂĄga elĂ©?
VĂĄlasz helyett inkĂĄbb Ășjra cigivel kĂnĂĄltam, elköszöntem Ă©s tovĂĄbbmentem. A kĂ©rdĂ©se mĂ©g most is itt visszhangzik a lelkemben.