Kétségbeesve lapozgattam az útikönyvemet Krakkó zsidó negyedében, elveszettnek éreztem magam. Az épületek gyönyörűen felújítva, tele történelmi emlékekkel, de valami hiányzott: a lakók, akik egykor otthont álmodtak a házakba. A bedekker szerint már nem maradtak héberek a városban: aki túlélte a nácikat, az anticionista kampány[1] elől menekült ki Izraelbe a hatvanas években. Nyomasztott az üres város és a fojtogató hőség, hát hálát adtam az Örökkévalónak, amikor egy sarkon megláttam egy fagyizót.
Éppen senki sem volt az ablaknál, kiszámoltam az aprót és megkocogtattam a tálcát. Egy pillanaton belül egy középkorú férfi lépett oda. Arcát alul szakáll, felül kipa keretezte.
- Jó napot - köszöntem rá angolul.
- Jó napot, mit parancsol, uram?
- Egy gombóc citromfagylaltot kérek.
- Nagyon jó választás ebben a melegben.
Amíg foglalatoskodott a fagylalttal, körbenéztem: a pult mellett a krakkói főrabbi pecsétes igazolása volt három nyelven arról, hogy a cukrászda kóser.
- Nagyon szép - mutattam az igazolásra.
- Köszönöm. Büszke vagyok arra, hogy annyi évtized után újra a nagyapám receptje alapján készült fagylaltot lehet kapni a városban. Mint az előtt - mondta, az „az”-t alig észrevehetően megnyomva.
- Az útikönyv szerint már nem maradt zsidó közösség itt… - próbáltam közelíteni a fájdalmas témát.
- Ugyan, ne higgye el… Mikor írtak igazat a zsidókról? Vagyunk elegen.
- Elegen?
- Igen. Járt a belvárosban? Nagyon szép, a legszebb a világon - mondta kis dicsekvéssel a hangjában.
- Igen jártam. És láttam, hogy hány utazási iroda épül arra, hogy Auschwitzba szállítsa a turistákat.
- Ilyen a világ - rándította meg kicsit a vállát helytelenítően. - De járt a szuvenír boltokban is?
- Igen, giccsesek. Vagy sárkányokat, vagy fából faragott pajeszos zsidó figurákat árusítanak.
- No, látja! - derült fel. - Az után, kevesen maradtunk. De úgy látszik, hiányoztunk a városnak. Nélkülünk mégsem ugyanaz. Ezért kifaragtak legalább annyi bábut, mint voltunk. Sőt, kicsivel többet, biztos, ami biztos.
- És ennyi elég?
- Nézze… Van, aki dolgozik, jelesül én, aki fagylaltot árul. És van, aki megáldja a munkát, a Rebbe - mutatott magára, majd a kósersági bizonyítványra, majd folytatta: - Van, aki dolgozik, van, aki áldást oszt. Ha csak ketten lennénk a városban, akkor is életben tartanánk azt a világot, amiben még a nagyapám élt a mártírhalála előtt. Kell ennél több?
- Nem - ismertem el, s mivel egy újabb vásárlójelölt tűnt fel, elköszöntem és tovább indultam.
A fagyi kellemesen savanykás volt.
[1] 1967-ben, a Hatnapos háború után, amikor Izrael jelentős, korábban arab fennhatóság alatt álló területeket vont ellenőrzése alá, a szocialista országok vezetése ún. anticionista kampányba kezdett.
Commenti