A folyó, amin az ember nap, mint nap átkelt, két részre osztotta a világot; az egyik a mocsaras lapály volt, ahol állati sorban éltek a falusiak, a másik parton szép hegyek és zöldellő mezők fogadták az arra járót. Az ember minden reggel elbúcsúzott feleségétől és kislányától és útra kelt a túlpartra dolgozni. Amikor kislánya felnőtt, már ő is elkísérte, s a folyó közepén látva, hogy apja ajkai mozognak, megkérdezte:
- Édesapám, mit mond? Látom mozognak ajkai, de nem hallok hangot.
A férfi egy pillanatra kihúzta magát:
- Kislányom, hallja az Isten, akihez imádkozom.
- És mit imádkozik, Édesapám?
- Azt kérem tőle, hogy engedje, hogy egyszer a rossz sorsunkon is úgy tudjunk átkelni, mint ezen folyón, s a túlparton házat tudjunk építeni, egy jobb és igazabb életet.
- És ez mikor lesz Édesapám?
- Ha ezen a parton elvégeztük, amit az Úr ránk bízott... – s mire ezt mondta, már partot is értek.
Évek múltak el, az ember gyűjtötte vagyonkáját, s mikor megtelt a ládafia, felvette ünneplő ruháját, feleségével és naggyá cseperedett lányával átmentek a túlpartra, földet vett, s alapot ásott. Fogott egy nagy követ és háza alapjának tette. A lány ott állt mellette, s megkérdezte:
- Édesapám, ha faházat építünk, minek néki kőből alap?
- Mert a házat rossz akaratú emberek lerombolhatják, de ha az alap megmarad, tudjuk és lesz is erőnk azt újjáépíteni.
- Egy kő hogyan adhatna nékünk erőt?
A férfi válaszul kalapácsot és vésőt fogott, s a kőre rávéste Isten nevét, a titkos nevet, amit egykor apja bízott rá, megsimította és felépítette házát. S a házban mind az öten otthonra leltek: a férfi, a felesége, a lányuk, a béke és Isten.
De egy napon arra lovagolt a fejedelem, látta a partot, a szép hegyeket, zöldellő mezőket és takaros kerteket, s szívében gonosz vágy született. Parancsot adott darabontjainak:
- A házakat romboljátok le, a férfiakat hajtsátok robotra, a gyermekeket és asszonyokat kastélyomba rendeljétek szolgálatra. Egy év múlva palotát és parkokat akarok ehelyt!
A darabontok a gyermekeket és asszonyokat szolgálatra hajtották, a férfiakat összefogdosták s a házakat lerombolták. Az embert elvitték napnyugatra várat építeni.
Tucatnyi év is eltelt, mire egyszer látogatója érkezett: asszonnyá érett lánya volt az.
- Édesapám, hogy megy sora itt a messzi napnyugaton?
- Isten rendelése szerint. Azelőtt házat építettem, most várat építek.
- Édesapám, jó ez így?
- A vár magasabb, mint a ház, közelebb kerülök az Éghez.
- Tudja édesapám, hogy mi hír a világban?
- Itt csak kő van, csákány, talicska és darabontok, hírek nem szállnak errefelé.
- A fejedelmet, ki házunkat lerombolta, Édesapámat rabságra, minket pedig szolgálatra rendelt, hatalmától megfosztották s börtönbe vetették. Rá nehezedett Isten igazsága. Örül ennek Édesapám?
- Nem örvendek, mire örvendenék? A kő nem lesz puhább, a csákány nem lesz könnyebb, csak a talicskát kell egyre magasabbra tolnom. S miért örülnék rosszakaróim bukásának? Az én Uram nem a megtorlás Istene.
- Akkor mindez hiábavaló volt?
- Fejedelmek emelkednek és megbuknak, cifra paloták épülnek, s pusztulnak, de a kő, melyre Isten nevét véstem, örökre megmarad. Majd ha lekopik minden cifra hamisság, kiásod, s a te házadnak alapja lesz.
- Nem érem meg ezt én már, Édesapám.
- Akkor megéri gyermeked, vagy unokád.
- És ha nem lesz már soha senki sem, ki kiásná a követ és megsimítaná Isten nevét?
- Ha Isten igaz nevét véstem a kőre, nem kell félned, azt a követ tízezer darabont sem tudná elrejteni. Ha meg nem igaz a Név, akkor meg úgyis hiába, akkor mi értelme lenne mindennek?
- Édesapám, ha csak fiam vagy unokám ásná ki a követ, már nem ismerem meg Isten nevét soha? Árulja el nekem, hogy amíg a kő napfényre nem kerül, szívemben őrizhessem.
- A Nevet, már gyermekkorodban szívedbe véstem, nem szóval, hanem szeretettel. Ha lefoszlik rólad minden, ami nehézzé teszi lelkedet, mint egy régi ruha, s Isten előtt állsz meztelen, ki tudod majd mondani.
- És addig mi lényen, Édesapám?
- Én építem a várat, hordom a követ, ha már az az Úr ezt rendelte, te pedig várod, hittel és reménnyel, hogy újjáépüljön a ház, melynek alapja Isten szent neve.
- És ez elég lesz, Édesapám?
- Van több, mint a remény, a jó és igaz utáni várakozás?
És a lány, ki már asszonnyá ért, hazament, Isten nevével a szívére róttan, azzal a bizonyossággal, hogy a házat lerombolhatják ezerszer, ha Isten nevére épül, örökebb lesz, mint a hatalmaskodók cifra palotái.
Comentarios