A férfi mindig hamarabb ért az állomásra, s míg várta, hogy beálljon a vonat, a márciusi hóesésben a pályaudvarra érkezőket nézte. A nő, bár sietett volna a hóverésből, elkapta a férfi tekintetét:
- Vár valakit?
- Mondja, kérem, ez a martonvásári vonat?
- Nem, ez a dunaújvárosi. Martonvásárra indulna?
- Nem, Komáromba.
- Akkor jó utat, viszlát!
- Viszontlátásra!
A hó másnap is esett, a férfi újra a peronon állt, amikor a nő feltűnt. Nem szóltak egymáshoz, csak egy néma mosollyal üdvözölték egymást.
Naponta ha tíz másodpercekig látták egymást, s a férfi ezekből a pillanatokból vélte megismerni a nőt. Milyen a frizurája, a ruhái, léptei dallama, milyen szép a mosolya… És egy hét után összegyűjtötte minden bátorságát; amikor a nő feltűnt, követni kezdte.
- Jó napot.
- Jó napot - köszönt vissza a nő anélkül, hogy lassította volna a lépteit. - Még mindig a martonvásári vonatot várja?
- Nem, már a dunaújvárosit.
- Engem?
- Igen. Minden reggel néztem, hogyan fut el előttem.
- Igen, sietek a munkába - nézett a nő az órájára.
- Valamikor meghívhatnám egy kávéra?
- Állomáson nem ismerkedem.
- Pedig már megismertem.
- Abból, ahogy a munkába rohanok?
- Igen.
- Az csak egy álomkép, nem én.
- Ezért szeretném megismerni.
- Ezt nem akarom. Inkább megmaradok ideálnak.
- Köszönöm. Viszlát!
- Viszlát - mondta a nő, s eltűnt a tömegben.
Másnap reggel a férfi újra a peronon állt, s nézte a nőt. Mikor feltűnt, találkozott a mosolyuk.
A nő mosolya ezt mondta: „jó, hogy valaki vár rám”
A férfi mosolya így válaszolt: „jó várni valakit”.
S a piszkos esőfelhők felett elmosolyodott a nap is.
Σχόλια