Teamesék: Medenceparti álmok

A nő a medence partján feküdt és egy vers antológiát olvasott. Ritka pillanat volt az életében, hogy nem sürgette semmilyen feladat: vendégségben volt, a háziak távol, övé volt az egész kis mikrokozmosz, így az én-idő ritka luxusával ajándékozta meg magát. Levetkőzött, kifeküdt a napra. Hagyta, hogy cirógassák a fénysugarak, s ha már a fényadó égitestünk közeledése égetővé vált, hát bevetette magát a vízbe, hogy lehűtse magát.

Szerette a verseket, de csak úgy, mint a bonbonokat: nem egyszerre, hanem szemezgetve. Elolvasott egyet-egyet, aztán behunyva szemét elmélkedett a poézis sugallta gondolatokon, vagy éppen a semmi lényegén járatta agyát (azaz elszundított). S amikor újra kinyitotta szemét, már nem volt egyedül…

- Salve Domina!

- Üdvözlöm! De kicsoda ön?

- Engedelmével: Catullus római költő, akit az előbb olvasni méltóztatott.

- És mit keres itt? Hiszen, már több, mint két évezrede halott, ha nem bántom meg.

- Egy költő addig él, amíg olvassák verseit.

- Kár, hogy olyan régiek… Egy más világról szólnak, nem a miénkről.

- A vers lényege, a gondolat örök, mindig újjászületik. Más és más formában. Ha szabad – igazította meg tógáját a költő és szavalni kezdett:

Ó, te győztes napnak leánya te!

Hús testedet Apolló sugara

vénuszi Isteni fénybe vonja,

férfiak álmává válsz általa,

úrnő leszel, mindig szabad.

- Ez nagyon kedves, köszönöm – bólintott a nő.

- Örömmel. Azonban, ha megengedi, akkor távozom. Vár a Parnasszus.

- Onnan semmiképpen sem szabadna elkésnie. Jó örökkévalóságot kívánok!

- Salve - szólt a költő és eltűnt a semmiben.

- Végre kettesben lehetek drága úrnőmmel! – köszöntötte azonnal egy tarkaruhás fiatalember. – Hadd hódoljak kegyelmes asszonyomnak, élő és fiatalos jokulátor szavakkal! Már csak az vágyja tudni szívem, hogy Erzsébetnek vagy Vénusznak leánya áll-e előttem, Walther von der Vogelweide, a lovag és minnesänger előtt?

- Mit jelentsen ez?

- Szívem kíváncsian várja a választ, hogy a fény, mi önből árad, vajon a szüzesség glóriája, vagy a játékos szerelem fénye? Hogy meztelensége Éva anyánk bűnbeesés előtti állapota előtti tisztelgés-e, vagy a szerelemistennő legerősebb fegyvere?

- Sem egyik, sem másik… - húzta maga elé a törülközőt a nő. – csak kicsit szerettem volna szabadon élvezni a napfényt és a csendet. És a magányt – tette hozzá kis szemrehányással a hangjában.

- Bocsássa meg úrnőm, gyarló szolgájának, hogy zavarni merészelte, de ki szereti a verseket, magányos sohasem lehet. Azonban szépsége és méltósága magához vonzott, mint pillangót a mécsesfény a nyári éjszakákon, abban a reményben, hogy gyarló rhytmusommal tetszésére lehetek – s a költő, meg sem várva a választ énekelni kezdett:

Örvend szívem, látnom végre

asszonyszépségek teljét:

Hebron dombja, Bekaa völgye,

hódoltatón reám néz.

Nimfák lánya, arcod innám,

szavaidat kortyolnám,

bárcsak egyszer reám néznél,

s szívedbe befogadnál.

Minden kincset eldobnék én:

lennék koldus, vagy egy ritter,

zarándok, vagy elítélt,

csak elnyerjem szép kegyét.

- Nagyon kedves vers, de ízlésemhez mérten kicsit túlzottan is közvetlen…

- Remélhetek mégis kegyelmet?

- Természetesen….

- Akkor ennek jeleként megajándékozna a kendőjével?

- Hát sajnos csak ezzel szolgálhatok – nyújtott át a nő egy papírzsebkendőt.

- Köszönöm, úrnőm, ezt kopjafám hegyére tűzöm, ha harca kélek, s ez lesz zászlóm, ha Erató vezeti tollam – szólt a lovagköltő és elszállt.

- No de Berzsenyi uram, hát ön is itt?

- Hát a magafajta remete is kikívánkozik lakából, ha hírét veszi, hogy egy múzsa leszállt közénk. S ha már itt van és vagyok, hódolattal-ódolattal tiszteletemet tenném én is:

Ím Héliosz sátrat sző most,

kegyesemnek szép ruhát fon,

Édent virágzik szépsége,

mit a szövet el nem rejt.

Kegyes Isten alkotása,

életem fundamentuma,

teste minden porcikája,

szabadságnak alakzata.

Kellemének nincsen titka,

bűvös kertje hívogatja

szívem minden pillanatban,

szép szerelmét vágyva vágyja.

- Ez nagyon kedves… Szívem szerint meghívnám egy csésze teára vagy kávéra?

- Bár magam inkább borissza volnék, de nem vagyok ellene sem a theának, sem a feketekávénak. Azonban indulnom kell haza niklai remeteségembe, hogy ihletettségemben új ódákat vessek papírra.

- Hej, de szép kis menyecske Ön, drága angyalom! – Köszönt rá egy sovány fiatalember. – Ha festő lennék, egyeben nem is festenék, csak kegyedet.

Még jó, hogy nem egy albummal az ölemben aludtam el, gondolta a nő, s ezen felismerését illő formában Petőfi tudomására is hozta: - Inkább verset írjon, hiszen abban páratlan. A fényképekkel különben sem volt szerencséje.

- Milyen kifejező szó! Fényekkel festeni! Ez olyasmi lehet, mint amit én művelek a szavakkal.

- A daguerreotípiára gondoltam.

- Azzal valóban nem volt szerencsén. Egyszer Egressy Gábor készített rólam egyet, de nem kedveltem azt a képmásoltatást. Hiányzik belőle a lélek, az ihlet.

- Pedig abban a képben látom leginkább a zsenialitását.

- Ne hízelgjen kérem, tollam máris ihletet merített:

Medence vizében ifjú lányka lebeg,

szívem e látványba igen beleremeg.

Víznek tisztasága, lelkének hű mása,

a kéklő csempe az eget imitálja.

Bőre színének vörös aranylángja,

drága voltát nekem megmutatja.

Keblének két halma, két csintalan halacska,

kezem hálójába bár beleakadna!

Testének minden létező vonala,

mint Leonardo legszebb alkotása!

Ajkának vidám szárnyaló kacaja,

nekem a szabadság legszebb himnusza!

Víznek hűse a lánykát finoman csókolja,

de az én vágyamat bizony el nem oltja.

Drága menyecske, jer ide karomba,

hadd vezesselek teljes boldogságra!

A következő látogató a republikánus költőkirály, Ady Endre volt. Rövid köszönés után leült a medence szélére, decens távolságban és dekadens módon szemlélte a nőt, majd megszólalt.

Betegkorom terhét viselem,

Beteg korban,

s ki tudja tán, hogy éltem én talán?

Öröm, boldogság,

ritka vendég, rám sem talál tán.

Vágyott istennő, megleltelek,

vidám színek,

eddig ismeretlen életöröm,

lebeg, tűnik,

csendesen eltűnik meztelen.

A következő látogató köszönése beteges köhögésbe fulladt. Betegesen sovány arc, domináns bajusz, egyedül a szemek voltak életteliek. A nő azonnal felismerte Babitsot.

- Köszönöm, hogy megidézett. Jó tudni, hogy a számtalan világfelfordulás után újra előbújnak a rejtekből a versek, miként Jónás a cethal gyomrából és van még, aki érti és érzi a magyar lélekből fakadó szavakat. Jó látni, hogy annyi halál és pusztulás után még mindig süt a nap és van, aki tud örülni a napfénynek. Szeikilosz sírverse jut eszembe róla.

- Sokszor gondolkoztam azon, miért nem fordította le. Ez a vers annyira az ön világa.

- Igen, tudom. De nem éreztem sohasem elég erőt ahhoz, hogy méltón át tudjam ültetni Hellász örök szavait Pannónia földjébe. Azonban már nehezek a szavak, hűtlenek lettek hozzám, ha megengedi beszéd helyett inkább írnék… - vette elő a költő a beszélgetőfüzetét.

Fekszel előttem, ó asszonyi jóság,

meztelenséged szőtték a párkák,

életre váltod Hegeso sírját,

reneszánsz boldog Itáliáját.

Napfény neveti nemes bőrszíned,

Hellász halott hősei életet

nyernek, siratóének csendesen

hangszínt vált, s lesz belőle Evoe.

Hirdeti hangosan, győz az élet,

túl minden kínon, túl szenvedésen,

keresztre vált az őspogány hitelv,

túl minden elvesztett reményemen.

- Köszönöm… - a nő csak ennyit tudott mondani, mire a költő válaszul csak szomorúan bólintott. A gégerák szorításában már szenvedés árán tudott volna csak megszólalni.

- Tudom, hogy ön halálos beteg, és a közeli halál bizonyosságában írta az életigenlő verseit. Tudom, ez a délután, ez a pillanat is el fog múlni és egy nap, ki tudja, mikor, én is meghalok és elmúlik minden, ami én vagyok, de ezek a szavak talán túl fognak élni minket, vagy legalábbis megérdemelnék. És akkor az a banális dolog, hogy délután kifeküdtem a medence szélére egy verseskötettel, értelmet nyer. Nem tudom, hogy van-e élet a halál után, de hiszek abban, hogy a szépségnek nincs halála, örökké megmarad.

A nő óvatosan becsukta a könyvet és belemerült a vízbe. Élvezte, ahogy a hűvös víz és a napfény verset ír a bőrére, s azon gondolkozott, van-e szebb vers, mint amit a teremtés, az élet tud írni? Minden papírra vetett szó csak ennek tükörképe.