A kisfiú kerek szemmel nézett be a barlang száján:
- Itt tényleg egy sárkány lakik?
- Igen, de nem eszik gyerekeket - mosolyodott rá az apja. - Ez egy jószívű sárkány. Bemenjünk?
- Igen - felelte a kisfiú, minden bátorságát összeszedve, de azért nagyon szorongatta apja kezét.
A barlangban sötét volt, a kisfiú szeme előtt fénypöttyök ugráltak, s egy pillanatra mosolygós sárkánnyá álltak össze. - Apu, nézd! - kiáltott fel a feketeség mélyére mutatva, de mire odanéztek már semmi sem volt ott. Pedig a kisfiú meg mert volna esküdni, hogy ott volt a sárkány, nagy vörös volt, olyan, mint a mesekönyvében, csak itt barátságosan kacsintott rá.
Évtizedek teltek el, a kisfiúból férfi és apa lett, s egyik este, mikor a kislánya mesét kért tőle, hát a falu sárkányáról mesélt.
- Tudod, valamikor régen, a falu feletti barlangban egy hétfejű sárkány lakott.
- És gonosz volt az a sárkány?
- Nem, ez egy jószívű sárkány volt, de ezt senki sem hitte el neki. Szeretett volna barátkozni az emberekkel, de azok mindig elszaladtak előle. Néha megpróbált titokban segíteni, ha látta, hogy fát vágnak az erdőben, titokban odalopózott, ami lássuk be, nem lehetett könnyű a háznyi nagy testével, de amikor a farka csapdosásával kidöntötte a fákat, a favágók elmenekültek. Szegényke mind a tizennégy szemével sírt, olyan magányos volt. Mindig csak azt kérte a Jóistentől, hogy ne féljenek tőle, hadd játszhasson ő is a gyerekekkel.
- És sikerült neki?
- Igen, egy éjjel megjelent neki egy angyal és azt ígérte, ha másnap kimegy a hegy oldalába, akkor teljesül a kívánsága, de akkor soha többet nem mozdulhat meg.
- És vállalta?
- Igen. Még egyszer utoljára kitakarította a barlangját, mert nagyon rendes sárkány volt, elment a megadott helyre, jött az angyal, egyet intett és a sárkány fává változott. Mindegyik fejéből egy-egy ág lett. És amikor az ovi után a gyerekek arra kirándultak, meglátták a fát és felmásztak rá. És a sárkány nagyon boldog lett.
A kislány bizalmatlanul nézett az apjára:
- És ez igaz?
- Ha nem hiszel nekem, nézd meg. Ez az a fa, amit ti mászóka fának hívtok, de valójában sárkányfa.
A kislány ezen tudományos érv előtt meghajolt és elaludt.
Újabb évtizedek teltek el, a kislányból nagylány, majd anyuka lett, a férfiből pedig nagyapa. A férfinak már csak kevés ideje volt hátra az életből, ezért csak a legfontosabb dolgokkal foglalkozott: esténként odaült a kis unokája ágya mellé és mesélt, míg el nem aludt. A kis lurkó egyszer azt kérte, sárkányosat mondjon, hisz a TV-ben is sárkányos mese volt, s a téma nagyon izgatta.
A nagyapa éppen mesélni kezdte volna:
- Tudtad, hogy egyszer régen, a falunak volt saját sárkánya?
De a lánya a konyhából meghallotta és leállította:
- Ugyan, hagyd már ezt a butaságot. Nagyfiú ő már, nem hisz a tündérmesékben, nem kell ezekkel tömni a fejét. Emlékszem, engem is hogy kinevettek az óvodában, amikor azért kardoskodtam, hogy a mászóka valójában egy sárkány. Nem akarom, hogy őt is kinevessék.
A nagyapa a békesség kedvéért aznap este mást mesélt, űrhajósat, mert a kisfiúnak mindegy volt hogy acélos vagy pikkelyes, csak repüljön.
Abban az évben nagyon kemény tél jött, az öregember tüdőgyulladást kapott és meghalt. Hosszú utat járt be, jobb volt már neki, mondogatták a faluban, s ezt a lány is elfogadta, de amikor a temetés estéjén a kisfia mesét kért, döbbent rá, hogy ő nem tud fejből mesélni.
Odaült hát, és elővett egy mesekönyvet, amit a kisfiú még Karácsonyra kapott és mesélni kezdett. Szép mese volt, fordulatos, igényes a nyelvezete, gazdagok az illusztrációk, de valami hiányzott ebből a meséből. A kisfiú azonban hálás volt a vele töltött időért, csak félálomban mormolta: - Holnap ugye sárkányosat mesélsz…?
Az asszony ebben a pillanatban döbbent rá arra, hogy apjával együtt a mesék is meghaltak. De másnap összeszedte magát, egész nap az elfelejtett gyerekkori mesén gondolkodott, felidézte magában azt az estét, amikor apja elmesélte, úgy készülődött, arra, hogy este fiához bújva felidézze a tündérek és sárkányok világát, mint kamaszkorában az első randevúra.
És eljött az este, és végre, jól-rosszul elmondhatta a sárkányfa történetét. A kisfiú a végén ugyanazt kérdezte: - És ez igaz?
- Persze, ha nem hiszed, majd elmegyünk és megmutatom neked a sárkányfát. Kislánykoromban én is mindig ott játszottam.
Másnap szombat volt, felkerekedtek hát s elkirándultak a fához, de annak a helyén csak egy csonkot találtak. S a kisfiú, aki egy könnycseppet sem ejtett nagyapja temetésén, hisz egy férfi nem sírhat, most zokogásban tört ki: - Akkor semmi sem volt igaz? Hazudtál!
A nő tehetetlenül állt a csonk mellett, nem találta a vigasztaló szavakat, de hirtelen meglátott valamit: egy hajtás volt a törzsökön: - Nézd! Nem hazudtunk! Itt van a hajtás. Még él a fa.
A kisfiú tudta, hogy most meg kellene vigasztalódnia, de nem értette miért.
Este azonban az anyja újra odafeküdt mellé az ágyba és mesélt. Elmesélte, hogy egy gonosz varázsló megirigyelte, hogy minden gyerek csak a sárkányfával játszik, ezért a varázspálcájával kivágta, de a fa újra hajt, s mire olyan idős lesz, mint most ő, a fán újra gyerekek fognak játszatni.
Mert sárkányfák ilyenek: elpusztíthatatlanok. Ahogy a mesék is.