A hirtelen ránk zúdult tavaszban, egy padon vártam a barátomra, mikor leült mellém két öreg. Nem kértek engedélyt, hiszen ez az ő padjuk volt, csak én perfid[1] módon elfoglaltam. Bár a telefont figyeltem, hogy mikor érkezik meg a barátom, nem tudtam nem meghallani a beszélgetésüket:
- Végre itt van a tavasz, már nagyon hiányzott.
- Nagyon csúnya volt a tél, de jó, hogy szegény Margónak ezt már nem kellett megélnie. Pedig milyen szép is volt, amikor kint havazott, mi pedig ketten a sparhelt előtt ültünk és beszélgettünk. Ő főzte a vacsorát és kedvesen csacsogott, én meg csak néztem és boldog voltam.
- Igen, szegény Margó, milyen nagy kár, hogy el kellett mennie.
- Ráadásul ilyen fiatalon, még a kilencvenedik születésnapját sem érhette meg.
- Bezzeg a mai fiatalok! Nézze ezt is itt! - és botjával egy fiatal lány felé bökött, akit a természet igencsak dús keblekkel áldott meg, s ő ezt az ajándékot önzetlen módon, amennyire csak lehet, megosztotta a világgal. - Nézze csak meg! Szemérmetlenül mutogatja a csöcseit, ilyenek ezek.
- Pedig Margó milyen szép volt még öregen is! Ezek a taknyosok elbújhatnak mellette. De ő olyan szemérmes volt, még én sem láthattam csurdén!
- Bizony, ma már nincsenek olyan nők, mint Margó volt.
- Bizony, ma már nincsenek. Mi lesz a világgal így? Ezek mire fognak menni? - s minden álszemérem nélkül az irányomba mutatott, mire én, mint aki meg nem érdemelt dicséretet kapott, megpróbáltam láthatatlanná válni. - Margó bezzeg más volt. Ő, már bocsánat a kifejezésért, de a trágyából is aranyat tudott csinálni, ezek meg... Nézze meg, mennyi kütyüjük van, de semmire sem mennek vele. Én mondom, hogy ez a világ már nem sokáig marad fenn. És milyen finomakat tudott főzni! Ezek csak vesznek valami félkész vackot, bedobják a sütőbe és már kész is a lakoma. Bezzeg Margó! Minden nap olyan ebédet rittyentett, mintha Karácsony lenne!
- Erről jut eszembe, mondja Tóni, mit hoznak ma ebédre?
- Hát, ha jól emlékszem, csontlevest és kájzersmárnit[2].
- Az jó. A csontlevest még az ételszállítók sem tudják elrontani, a kájzersmárni meg egy kis porcukorral és ribizli lekvárral mennyei!
- Meséltem már, hogy amíg még megvolt a telkünk, Margó állandóan ott tüsténkedett? Azóta sem ettem olyan finom gyümölcsöt, mint akkor! És a lekvárjai! Maga még olyan finomat nem evett. Majd megnézem a spájzban, hogy maradt-e még. Meg kell kóstolnia! - kezdte újra az áradozást az öreg, akiről már megtudtam, hogy Antal a becsületes neve. Lélekben felkészültem arra, hogy amíg a barátom meg nem érkezik, Margó audiókommentáros életrajzát kell hallgatnom, de ekkor deus ex machina[3], megjelent az ételszállító a közelben, mire Tóni felpattant:
- No, most már mennem kell, pár perc és elér a házunkhoz is. No, viszont látásra, jó volt ma is beszélgetni.
Mikor Tóni eltűnt, a másik öreg hozzám fordult.
- No látja, fiatalember, vannak ilyen szerencsés emberek.
- Mint Tóni bácsi? Nagyon boldog lehetett, hogy ilyen felesége volt, mint ez a Margó néni. Ezer házasságból egy, ha olyan boldog, mint ez.
- Margó? El ne higgye azt a sok sületlenséget, amit ez a vén bolond összehordott!
- Nem? - hüledeztem
- Ne! Én ismertem. Kiállhatatlan perszóna volt. Elhagyta magát és a háztartást, Tóni, amíg élt, pirítóst evett, csak most szedett fel pár kilót, sőt, még évekig egy szót sem szólt hozzá. Higgye el, fiatalember, maga nagy mázlista, hogy nem találkozott vele.
- Akkor mégis, miért mondta, hogy szerencsés?
- Hát nem látja? Tóni még ebben a boszorkányban is képest volt meglátni Szűz Máriát. Még az emlékeitől is olyan boldog, mint én sohasem. No látja, ezt irigylem tőle. Képes mindig és mindenhol megtalálni a csodát, ez nekem sohasem sikerült.
Azon gondolkoztam, hogy vajon hány házastárs képes a házsártos felszín mögött felfedezni az aranyat? Még akkor is, ha ez hazugság - de egyszer, ha máshol nem, de legalább az emlékekben igazsággá válik.
Fénykép: Böősi Tünde
április 18.
[1] szemtelen
[2] császármorzsa
[3] isteni közbeavatkozás (latin)