Első rész, melyben megismerhetjük Könyvbújó Gáspárt és hogy mely gondolatot forgatta meg elméjében
Élt jelenkoron, valahol az óceán és a nagy hegység között egy öregúr, egy hegyölelte kis faluban. Keresztnevét szüleitől kapta, Gáspárnak keresztelték, de másik nevét maga szerezte: aki csak ismerte Könyvbújónak hívta, mert nap, mint nap, amikor csak ideje engedte, dohos könyvei társaságában töltötte idejét. Gáspárt nagy tisztelettel övezték falujában, mert azt tartották róla, hogy mindent tud, amit valaha is megírtak, s olyan könyvei vannak, mint senki másnak: Vastag volt fedőlapjuk, furcsa, régies szavak szerepeltek bennük, ellenben képek egyáltalán nem voltak bennük. Bár az utcán, ha épp a templomba tartott, udvariasan köszöntötték, de kérdezni már nem kérdeztek tőle semmit sem; régebben, amíg még keresztrejtvényeket fejtettek, gyakran tudakolták tőle az elfelejtett szavakat, de amióta létrehozták az internetes szótárakat, már senki sem kérdezett tőle semmit sem. Nem mintha Gáspár ezt különösképpen sajnálta volna, hiszen rájött arra, hogy annak a világnak, amiről könyveiben oly szívesen olvasott, nincs más lakója, csak ő.
Gáspárnak egy nap igencsak megszomorodott a szíve, mivel igencsak megnehezedett benne, hogy a két világ, amit a szemével lát és amiről a könyvekben olvas, nem csak hogy különbözik egymástól, de az előbbiben nem leli nyomát azoknak a szépségeknek és igazságoknak, melyekről az utóbbiak szólnak. Az utóbbiban mindennek helye és szerepe volt, öröknek hitt igazságokat hirdetett, de az előzőben, az úgynevezett valós világban, mindezeknek már nem volt szerepe. Csupán egy dolog volt közös e két kozmoszban: mind a kettőben megünnepelték a Karácsonyt.
Midőn Gáspár uraság ekképpen forgatta elméjében gondolatait, lassan megfogant benne egy ötlet, melynél bolondosabbat és nagyszerűbbet nem talált ki senki sem: nekiindult megkeresni a Karácsonyt.
Második rész, melyben Könyvbújó Gáspár megkezdi utazását
A gondolatot terv, a tervet pedig tett követte; egy napon, Szent Luca ünnepe után, de még mielőtt a harmadik gyertyát meg kellett volna gyújtani a koszorún, meglocsolta búzáját, bezárta háza ajtaját és útnak indult. A falujában felszállt a buszra, hogy bemenjen a közeli városba, ahonnan már vonatok is járnak a négy égtáj felé. Kutakodását már a buszon is megkezdte, a szembeülő, nyolcévesforma, kislányt megkérdezte arról, mit tud a Karácsonyról. A kislány rámosolygott és elkezdett énekelni a csengettyűkről, de anyukája rászólt, hogy ne álljon szóba idegenekkel, megfogta a kezét és át ült vele a busz másik végébe. Gáspár nem értette az asszony tettének miértjét, ezért odament és zsebéből cukorkával kínálta, különös módon ez nemhogy megbékítette volna az asszonyt, hanem ellenkezőleg: fennhangon a rend őreinek szükségességét emlegette és kifejezte őszinte, ámde kevésbé hízelgő véleményét Gáspárral kapcsolatban. Legalábbis valami ilyesmi lehetett mondandójának lényege, mert szavainak többsége olyan volt, melyek jelentését nem tudta visszaidézni otthoni könyveiből.
A városban utolsónak szállt le a buszról és nekiindult a vasútállomásnak. Mivel nem tudta, merre találja a Karácsonyt, jegyet vett az első vonatra, ami egy még nagyobb városba vitte. Gáspár még sohasem látott olyan szépet, mint az a város volt: minden fényes, csillogó és tarka volt, a fákra fényfüzéreket lógattak, a kirakatok gazdagok voltak, mindenfelé pirosruhás kucsmás emberek jártak. A többi ember csak sietett ide-oda, Gáspár nem tudott megszólítani egyet sem, ezért az egyik pirosruháshoz fordult, s illendően köszöntötte:
– Áldott Karácsonyt kívánok!
A pirosruhás mosolyogva feléje fordult és visszaköszönt neki: – Boldog ünnepeket!
Gáspár meglepődött ezen szokatlan köszöntésen; ugyan mióta nem nevezik a dolgukat nevükön a nagyvárosban? De nem hagyta magát és kérdezősködni kezdett:
– Mondja, uram, hol találom a Karácsonyt?
– Az ünnepet? Természetesen a nagyáruházban – mutatott a piros ruhás az előttük álló épületre.
– Ott mit lehet kapni? – Kérdezte Gáspár.
– Mindent, amivel boldoggá teheti a szeretteit.
– Ez a Karácsony?
A pirosruhás idegesen körbenézett és suttogóra fogta a hangját.
– Nagyon kérem, ne mondja ki ezt a szót. Ez már divatjamúlt. Mondjon inkább ünnepeket. A már korrekt.
– Ugyan mitől lenne korrektebb, pontosabb az a szó, hogy „ünnep”, mint az, hogy Karácsony?
– Kérem, ne mondjon ilyeneket előttem. Nem akarom elveszíteni az állásomat. Nekem ünnepet kell mondanom, ha nem akarom, hogy kirúgjanak. Gyerekeim vannak.
– De én a Karácsonyt keresem – erősködött Gáspár.
– Azt ne itt keresse – kérte a pirosruhás – itt már régen nem mondta ki senki sem ezt a szót. Már nem korrekt. Kiment a divatból, aki használja, arra könnyen rásütik a rasszista, vagy a homofób jelzőt. És higgye el, az nem túl kellemes.
Gáspár nemigen értette, hogy miről beszélhet a másik, ezért tovább érdeklődött.
– Nem értem, hogy ha az ünnep szó helyett azt mondom, Karácsony, akkor miért kellene félnem az emberektől.
A pirosruhás válasz helyett megrázta a kezében tartott csengőt és fennhangon énekelve tovább ment.
Harmadik rész, melyben hősünk útitársra lel, ha Karácsonyra nem is.
Hazafelé úton a nagyvárosból, elszédülve a nagyvárosi fényektől és zajoktól, Gáspár elcsüggedve nézett ki a vonatablakon, öregedő szemeivel a Karácsonyt keresve. Egyszer csak felkiáltott:
– Látom a Karácsonyt! – Utastársai érdeklődve néztek arra, amerre mutatott, és valóban a puszta közepén zöld és piros fények világítottak, ha nem is, mint a betlehemi csillag, de legalább, mint egy angyal-fogta ágacska.
– Szálljunk le és keressük meg a Karácsonyt! – de utastársai, egy kivételével nem követték. Az egy kivétel egy kissé kivirágzott hangulatú hajléktalan volt, akinek teljesen mindegy volt, hogy város vagy falu, az emberek nagylelkűsége mindenhol azonos, s nehezen nyílik meg a zsebük. A hajléktalan illemtudóan kabátja ujjába törölte orrát és csak annyit mondott: – Nosza.
Leszálltak a legközelebbi állomáson és nekivágtak a mezőknek, toronyiránt a fény felé.
Gáspár elgondolkozott azon, hogy a hajléktalan ruházata vajon megfelelő-e a Karácsony köszöntésére, de végül is arra gondolt, hogy Betlehemben sem voltak zsakettban érkeztek a pásztorok, a bölcsek meg még úton vannak.
Lassan a piros fény felemelkedett a szemük előtt, azonban a hajléktalan kiábrándultan jegyezte meg: – Höhhh… ez csak egy benzinkút. Ismerem. Már dobtak ki innen is.
– De talán tudnak valamit a Karácsonyról, hiszen sok ember megfordul itt nap, mint nap – próbálta meg Gáspár menteni a menthetőt.
– Maga a főnök… – bólintott a hajléktalan. – De itt egy tízesnyi információt se fog kapni. Én szóltam.
– Akkor merre?
– Ha rám hallgat, én bemennék a faluba, kutya messze van ám a város!
– És ott mit lelünk?
– Bármit, ami jobb, mint ez a hideg szél. Betlehemeseket, forralt bort, nyitva tartó kocsmát… – idézte fel gyermekkori emlékeit a hajléktalan.
Negyedik rész, melyben hőseink rátalálnak a legilletékesebbre, mégis tovább indulnak
A falu néma csendben fogadta őket: a lámpákon karácsonyi fényjátékok világítottak, hatalmas feliratok kívántak boldog ünnepeket az arra tévedőknek, a házak ablakai otthonosan világítottak, de az utcák néptelenek voltak, csak néha gurult el mellettük egy-egy kocsi.
Gáspár ragaszkodott hozzá, hogy először a templomot keressék fel, de a kaput zárva találták. Amíg Könyvbújó ezen kesergett, a hajléktalan egy férfimosdóként is felhasználható sarkot keresett a téren. de valami egészen mást talált:
– Főnök! Ide nézzen! Azt hiszem, találtam valamit, ami érdekelné!
És valóban: a templom mellett megbújva egy kis betlehem húzódott meg. Szűz Mária, a kis Jézus, Szent József és a pásztorok néztek faarccal az éjszakába. A sötétben épp csak sejteni lehetett, ki kicsoda.
Gáspár odalépett és a szobrokra nézett. A hajléktalan oldalba bökte:
– Nem ezeket kereste? Azt hiszem, nekik tudniuk kell, hogy mi is a Karácsony. Hiszen az ő születésnapjáról van szó voltaképpen.
Gáspár szomorúan rázta meg a fejét:
– Nem hiszem, hogy ők megadnák a választ. Talán azok még sejtették, akik felállították, akik faragták ezeket, de ezek csak üres szobrok.
– Tud kínaiul főnök? – kérdezte kajánul a hajléktalan.
– Tessék?
– Hát, nem vagyok egy túl művelt ember, de nekem gyanús ez a felirat: – mutatott a szobrok lábán a „Made in PRC” feliratra.
Könyvbújó régebben sok kínai könyvet olvasott, de megértette a másik kérdésében rejlő gúnyt.
– Hagyjuk… Induljunk tovább.
– Nem nézzük meg inkább a falut, hátha összefutunk pár betlehemessel?
– Nem hiszem, hogy bármit is találnánk.
– Akkor merre?
– Nem tudom – vallotta be Gáspár.
– Az jó irány, ott otthon vagyok.
Ötödik rész, melyben hősünk rátalál Szíve Hölgyére
Szerencséjük volt, még elérték az utolsó, városba induló buszt. A város, bár nem volt egy metropolisz, de rendelkezett saját adventi vásárral, s mivel már csak pár nap volt hátra a Szentestéig, mindenki most próbálta beszerezni a legdrágább és legcsillogóbb ajándékokat, hogy ellensúlyozza, hogy 364 napon keresztül semmit sem foglalkoztak a szeretteikkel. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: sör, keleti édességek, kézműves termékek, nép- és világművészek alkotásai.
Lassan keresztülverekedték magukat a sokaságon, de a hajléktalan finoman meghúzta Gáspár kabátútját.
– Főnök, igazán nem akarnám zavarni a nagy karácsony-keresésben, de nem lehetne esetleg teli hassal keresni azt a valamit?
Gáspár legszívesebben lehurrogta volna, hogy hogyan lehet ilyen pórias dolgokkal foglalkozni, miközben a legszentebb célt kutatják, de egyszerűbbnek tűnt, hogy bele törődjön sorsába: a kezébe adta pénztárcáját, azzal az utasítással, hogy gondoskodjék legsürgetőbb szükségleteiről, majd amikor a harang egész órát jelez, találkozzanak a templom kapujában.
Mert itt városban már nem volt zárva a templom ajtaja, hanem tárva-nyitva, s belülről mennyei muzsika hallatszott.
Gáspárnak nem kellett keresgélnie az utat, a tömeg magával sodorta. A templomajtóban egy fiatalember megállította, belépődíjat kért tőle, hogy beléphessen a templomba, mivel aznap este épp adventi koncertet adtak. Gáspár csodálkozott ezen, s megpróbált azzal védekezni, hogy ő csak imádkozni és beszélgetni szeretne. A fiatalember még a régi iskola neveltje volt, megsajnálta az ismeretlen öregurat, s titokban beengedte, szavát véve, hogy csak az oldalkápolnába megy be.
Csendben beült az egyik padba és onnan hallgatta a muzsikát. A zenészek szenvtelen arccal játszottak a szentély előtt. Minden hang a helyén volt de mégis, valami hiányzott a zenéből. Hiába szerepeltek a legszebb zeneművek a repertoárban, az egész csak olyan volt, mintha vegytisztítóval lúgozták volna ki: nem volt benne hit és őszinte érzés. Eszébe jutott, hogy a fiatalember mennyit akart kérni, hogy beengedje, s azon gondolkodott, hogy vajon mi viszi rá az embereket, hogy drága pénzeket fizessenek azért a boldogságért, amit ingyen is megkaphatnának egy igazabb világban. Nézte az arcukat: a legtöbben üveges szemmel néztek maguk elé, néhányan majd megfeszültek, hogy elnyomják ásításukat. Mindegyikük drága ruhában ült, s a kölnik és parfümök szaga majd megfojtotta, még úgy is, hogy egy oszlopsor és folyosó volt közöttük.
Egyedül volt a kápolnában, akár cigánykereket is hányhatott volna, nem veszi senki sem észre. Csak a kápolna végében volt kis világosság, egy szomorú arcú asszony képe előtt. Gáspár már nem figyelt a zenére, csak a képet nézte. Mintha megmozdult volna a kép, s némán azt mondta volna: Hidd el, itt én sem érzem jól magam, s szívem szerint én is útnak indulnék, hogy meg keressem azt az örömöt, amit megéltem abban a rongyos betlehemi istállóban. De én ide vagyok szögezve, menj a nevemben is, s ha megtaláltad, gyere vissza hozzám és hozd el nekem is!
Gáspár olyan elvarázsolva nézte a képet, s elhatározta, hogy bármerre is vezeti különös útja, ennek az asszonynak a képét mindig szívében fogja hordozni. Éppen erre jutott gondolataiban, amikor az óra nyolcat ütött, s eszébe jutott, hogy hű kísérője várja a kapuban. Hát keresztet vetett, jobb térdével az oltár felé hódolva, bal térdével az asszony képe felé.
Hatodik rész, melyben hősünk társa átveszi az irányítást
A hajléktalan mindeközben megtalálta Amerikát: nem szorult kegyelemfillérekre, már régen érzett az ujjai között papírpénzt, s büszkén mutathatott rá a vásárosoknál a finomabbnál finomabb falatokra. S természetesen a forralt bort sem tagadta meg magától, de csak mértékkel: elég társa fagyott már halálra a téli utcákon. Az a bizonyos kísértő azt súgta neki, hogy lépjen meg a teli pénztárcával, amit ez a bolondos öregúr rábízott, de nem hallgatott rá: érezte, hogy hosszú évek óta először, van értelme az életének, még ha nem is értette pontosan, hogy mi.
Még zúgott a harang, amikor Gáspár megjelent.
– No, főnök, köszönöm a meghívást – adta vissza a kissé megvékonyodott pénztárcát a hajléktalan. – És most merre?
– Nem tudom… Azt hiszem már mindent kipróbáltam. Már nincsenek céljaim, csak egyszerű testiek.
– Mint például?
– Hát, már nagyon vágyom valami melegre és egy korty italra vágyódom. Jól esne leülni valahol. Egy kávéház… Vannak még kávéházak, ahol leülhet két ember beszélgetni? Minden olyan bizonytalan…
– Azok olyan fene puccos helyek. De cserébe, hogy olyan rendes volt velem, most én juttatom be egy olyan helyre, ahol meleg, ingyen ital és tiszta mosdó is van.
-Hát rajta! Vezess új utakra Lucifer!
– Ez most valami sértés akart lenni? – kérdezett vissza a hajléktalan.
– Nem, ez most dicséret akart lenni. És ha örömöt akar szerezni, akkor válaszolja azt: ’Ádám, utazunk’!
– Legyen boldog… Ha ez kell a boldogsághoz: Ádám, utazunk! – csapott a hajléktalan Gáspár vállára.
Hetedik rész, melyben hősünk hívatlanul érkezik egy fogadásra, majd még hívatlanabbul távozik is onnan
A hajléktalan egy elegáns épület elé vezette.
– No, innen már egyedül kell mennie. Van cigije?
– Hát, ha kell, van még két szál.
– Akkor az egyiket kérem én – kommendált a hajléktalan és rágyújtott egy szálra. – A másikra pedig gyújtson rá maga. Ha már félig elszívta, vegye le a kabátján, álljon be a szálló előtt cigizőkhöz, azt fogják hinni, hogy maga is csak a partiról jött ki egy kis friss levegőt szippantani. És utána menjen be a többiekkel. Ott bent majd talál egy terülj-terülj asztalkámot.
– És Ön?
– Én majd itt kint megvárom.
– Nem hagyunk hátra senkit.
– Ez jól hangzik egy háborús Hollywood-i filmben, de nincs semmi értelme. Én nem vagyok úgy öltözve. No, jó, maga sem – nézett végig Gáspár divatosnak éppen nem mondható öltözékén – , de kellő határozottsággal sikerülni fog. Addig kicsit sétálgatok.
Gáspárt kissé bántotta a lelkiismeret, hogy hátra hagyja hű társát, de testi igényei már nagyon kínozták, elsősorban nem is a szomjúság, hanem ennek kimeneti folyamatai, amit egy Gáspár-féle úriember sohasem nevezne meg.
Minden úgy történt, ahogy a hajléktalan előre eltervezte. Minden gond nélkül bejutott, megtalálta a mosdót, és a pincérek mindenféle finom és kábító itallal kínálták.
De azért ez sem volt az a hely, ahol szívesen maradt volna. Az elegánsan öltözött férfiak és nők nem beszélgettek, csak egy-két udvariasnak tűnő üres szót, aztán arra hivatkozva, hogy még mással is beszélniük kell, tovább léptek. Már az is nagy szó volt, ha elsütöttek egy-egy szelfit, fogpasztareklám mosolyra váltva.
Gáspár éppen kifelé igyekezett osonni, amikor a hostessek beterelték egy terembe, ahol a pulpituson álló ember beszédbe kezdett. Az öregúrnak az jutott eszébe, hogy fiatalkorában a pap állt ki a templomban, rá is ugyanúgy figyeltek a hívek, de akkor még arról beszélt a tisztelendő úr, hogy Isten milyen nagy és végtelen… Most a pulpituson egy elegáns fiatalember arra beszélt, hogy milyen sikeresek, milyen nagyszerűek azok, akik a szervezethez tartoznak. És mindenki ugyanolyan áhítattal hallgatta ezt az új evangéliumot, mint gyermekkorában ő a papot, amikor a Karácsony titkát magyarázta. Gáspár fulladozott a szavak áradatában: a szónok a szeretetről, a békéről és a boldogságról beszélt, de minden szó fullasztóan hamisan hangzott. Hiányzott belőlük valami, valami csoda, valami örök… Szédült és nem kapott levegőt, szeretett volna felpattanni és rohanni hazáig, vágyott a téli éjszaka metszően tiszta levegőjére.
Szerencsére az úriember egyszer csak abbahagyta szónoklatát és felkonferálta a művésznőt, aki karácsonyi dalokat fog előadni.
A művésznő erősen testhez simuló és kivágott ruhában lépett a mikrofon elé és búgó, erotikus hangon énekelni kezdett. De az énekben Könyvbújó nem találta meg a Karácsonyt. Szó volt benne az ünnepről, a csendről, az együttlétről a szeretteinkkel, a hóról, amit a városban már évtizedek óta nem láttak Karácsonykor, a meghittségről… De ezekben sem volt semmi Karácsony. Mindegyiket el lehetett volna énekelni Valentin napon, vagy bármelyik más, a virágkereskedők által futtatott ünnepen. Gáspár egyre nehezebben tudta türtőztetni magát: könnyebben viselte volna, ha egy sátánista szeánszra téved be, mint ezt. Jobb lett volna, ha nyíltan megtagadják a Karácsonyt, mint hogy ezzel a felhigított, kasztrált, mindenki számára emészthetővé tett ünneppel jönnek elő.
Végül, a műsor csúcspontjaként a hölgy a Csendes éjt kezdte énekelni, erősen jazzesített változatban. Aztán erős csípőriszával próbálta elnyerni a közönség kegyeit, amely, elsősorban a férfi hallgatóság körében talált fogadókészségre. Gáspár ekkor már nem bírta türtőztetni magát, szeme előtt megjelent a templomban látott női arc. Hasonló arcvonások, még a hajszín is azonos, mégis, ez a hús-vér arc csak karikatúrája, epigonja lett volna. Az öregember már csak a festett arcot látta maga előtt (nem a kifestettet, aki énekelt), az asszonyét, aki ugyanolyan magányos, mint ő, de aki ismeri a titkot, amit ő még csak keres. Úgy érezte, tennie kell valamit, hogy méltó legyen arra, hogy újra ránézhessen arra a festményre. Egy kamikaze pilóta lelkületével igazította meg a nyakkendőjét és ingnyakát, felállt és elkiáltotta magát: Hallgasson! Hazugság!
Ebben a pillanatban megszűnt számára a külvilág. Már nem látta a termet, csak hatalmas neonfeliratokat maga körül, amik óriásokká váltak és rátámadtak. Gonoszűző varázslatként suttogta maga elé: Kisded, Mária, József…
A biztonsági őrök körbevették és kidobták az utcára. A hajléktalan elismeréssel nézte az eseményeket: ilyen elánnal még őt sem dobták ki sehonnan sem. Jobbnak látta, ha közbe avatkozik: odarohant az öregúrhoz, rádobta a kabátját és gyorsan elvezette a mellékutcákba. Neki már volt gyakorlata abban, hogyan tűnjön el a rend éber őrei elől.
Nyolcadik rész, melyben hősünk ráeszmnél arra, hogy minden rossznak a könyvek az okai
Könyvjáró Gáspár, másnap reggel, legnagyobb meglepetésére saját ágyában ébredt. Fűtött szoba, az ablakon besütött a napfény, mintha útnak sem indult volna nemrég. És a polcok, igen, a polcok, teli könyvekkel, ott roskadoztak a szoba minden oldalán. A fotelban meg egy idegen, akivel csak tegnap találkozott.
– Jó reggelt, főnök! Hát maga nem semmi… Ilyen felfordulást még nem pipáltam, erre még én sem lettem volna képes! Nem tudom, mivel akaszthatta ki ezt a díszes társaságot, de nagyon sikerült. Még az újság társasági rovatában is megjelent!
– Micsoda? – csodálkozott el Könyvbújó Gáspár.
– Nézze csak! – dugta az orra elé a hajléktalan a helyi ingyenes lapot. A címlapom hatalmas betűkkel a felirat: „Az ismeretlen öregúr dobta fel a vállalati partyt”.
– Azt hiszem, illenék egy bocsánatkérő levelet írnom nekik… Szépen tönkretettem az ünnepségüket.
– Ne tegye! Én ugyan nem sokat értek ezekhez a dolgokhoz, de a cégről még sohasem írtak ennyit. Még nem kaptak ilyen potyareklámot.
– Bolondság volt azt képzelnem, hogy meg lehet találni azt a Karácsonyt, amiről a könyveim írtak. Hiába volt az egész utazásom, csak bajt és nehézséget okoztam. Hazudtak a könyveim.
– Most mi legyen? – kérdezte a hajléktalan.
– Már semmi. Azt hiszem, elfáradtam, nem vagyok képes felkelni többet az ágyból. Nem tudom, önnek mik a tervei a télre, de úgy gondolom, itt a házban van hely kettőnknek. Aztán majd tavasszal meglátjuk, hogy hogyan tovább. Csak éljük túl a telet.
– Látja, főnök, nekem is ez az életelvem, Csak éljük túl, a többit meglátjuk. Majd segítek itt a ház körül. Biztos akad nekem is valami feladat ebben a szép házban.
– Igen, máris akad egy feladat. Fűtsön be.
– De főnök, nincs elég meleg? Találtam pár fahasábot, azzal begyújtottam, gondoltam, most jól esne. De ha fázik, dobhatok rá még párat.
– Ne kérdezgessen, nem arról van szó, hogy fáznék, hanem arról, hogy jobbá akarom tenni a világot. A világ legnagyobb baja a hamis mesék, a könyvek, amelyek olyan világot ígérnek, amelyek sohasem lesznek, talán sohasem voltak. Ezek a hamis mesék akadályoznak meg minket abban, hogy el tudjuk fogadni a világot és az embereket olyannak, amilyenek, mert arra irányítják gondolatainkat, hogy milyenek lehetnének.
– Tehát?
– Égessen el minden könyvet, mert ezekből táplálkozik ez a gonosz vírus. A könyveim tüzénél akarok melegedni. A kiégett gondolatok váljanak hamuvá.
– Hát, főnök, nem is tudom… Biztos el lehetne adni jó pénzen, valami antikváriumnak.
– Nem, nem szabad, hogy ez a méreg újabb lelkeket megrontson. Pusztuljon mind.
Kilencedik, egyben utolsó rész, melyben Könyvbújó Gáspár újra viszontlátja Szíve Hölgyét
A hajléktalan nem volt az a kimondott könyvbarát, s az öregúrért szinte bármit megtett volna, de elégetni egy könyvtárat, mégiscsak túlzásnak tűnt a szemében. Így hát gondoskodott Gáspárról a maga módján, ha az sürgette, akkor mindig talált valami ürügyet arra, hogy éppen miért nem alkalmas.
Már Karácsony vigíliájára járt az idő, amikor egy fiatal nő kopogtatott az ajtón.
– Elnézést kérek, talán furcsának tűnik a kérdés… Itt lakik az a kiabálós öregúr?
A hajléktalan meg sem lepődött a kérdésen, úgy szólt be Gáspárnak:
– Főnök, magát keresi egy hölgy!
Gáspár már gyenge volt ahhoz, hogy felkeljen az ágyból, így kissé zavarban volt, amikor a nő belépett a szobába:
– Bocsásson meg hölgyem, hogy így fogadom, de az utóbbi időben kissé gyengélkedem és sajnos már a látásom és az emlékezetem sem a régi. Ismerem Önt? Olyan ismerősek a vonásai, csak nem tudom, honnan.
– Egyszer találkoztunk, én énekeltem azon a fogadáson, ahol ön is megjelent.
– Bocsásson meg, de nem szoktam fogdásokra járni.
– Erre emlékeznie kell… Én énekeltem, amikor közbekiáltott.
– Igen – szégyellte el magát az öregúr. – Nagyon modortalan voltam, egy buta képzelgés kerített a hatalmába. Kérem, nézze el egy öregember pillanatnyi bolondságát. Bevallom, azt hittem, máshol találkoztam Önnel.
– Mi volt az a képzelgés? – érdeklődött a látogató. – Ezért kerestem meg. Tudja, először haragudtam magára, de utána elgondolkoztam azon, hogy nem volt-e igaza. Sokan dicsérik a hangomat, a tehetségemet, de amikor rám kiabált, rájöttem arra, hogy mindez mennyire üres. És arra gondoltam, hogy meg tudja nekem mondani, miért kiabált rám, mi hiányzott még belőlem. Akkor leszek teljes, akkor leszek igazi művész. Akkor tudom majd a hangommal megérinteni az embereket.
– Azt hiszem, én kerestem olyat, ami nem létezik, csak a mesékben, a régi könyvekben. És ezzel nem kis kalamajkát okoztam, elrontottam mások örömét. És erre nincs mentség.
– Mi volt az a valami, amit keresett?
– Szégyellem, de a Karácsony.
– A Karácsony?
– Igen. Az ünnep, ami egykor volt.
– Miért? Milyen volt régen.
– Tudja a régi könyveim szerint, amiket kár volt elolvasnom, ez volt a Találkozás ünnepe. Amikor nem csak az égi találkozott a földivel, a szent a hétköznapival, a hagyomány a jelennel.
– És ma már nem ilyen a karácsony?
– Ma már csak egy ünnep a sok közül… De mondja, hölgyem, nem találkoztunk már máshol is?
– Nem hinném.
– Ahogy önre nézek, egy templom jut eszembe.
– Nem nagyon járok templomba – mosolyodott el a nő. – Ahogy ön sem olyan partikra, ahol én szoktam megjelenni.
– Mégis, ahogy önre nézek, egy dallam jut eszembe, egy sötét kápolna, ahol csak egy arcot látok…
– Milyen arcot?
– Egy szent asszonyarcot… Aki tudta, mi a Karácsony titka.
– És ez az arc az enyém volt? – kérdezte a lány.
– Talán megcsalt az emlékezetem és semmi hasonlóság sincs a két arc között. De azt hiszem, ha volt is valami kis igazság azokban a könyvekben, amiket olvastam, Önön múlik, hogy ez a két arc hasonló legyen.
Könyvbújó Gáspár nem sokkal ezután visszaadta lelkét Teremtőjének, könyveit elárverezték, de ahogy az antikvárius sajnálkozva megállapította, kicsiny érdeklődés mellett. Az örökösök megengedték, hogy a hajléktalan házában lakjon tavaszig.
A lány viszont tovább kereste helyette a Karácsonyt. Talán egyszer megtalálja és akkor újra teljesebb lesz a világ.
A képet köszönöm Böősi Tündinek!