Miközben a kocsink ráérősen falta a kilométereket Sárvár felé, Andrásfalvy Bertalan „A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk” c. alapművének gondolatait forgattam magamban (Szent György Kiadó, 2008. Budapest). Andrásfalvy felteszi a kérdést, miért gyűlölnek bennünket a világ népei, s hihetetlen műveltséggel és merészséggel keresi rá a választ. A könyvben az egyik érdekes gondolat, hogy a körülöttünk élő népek ugyanazokkal a tulajdonságokkal ruháznak fel bennünket, mint amikkel mi is szeretünk dicsekedni, de amíg mi ezeket pozitívan értékeljük, addig a többiek szemében a mi erényeink bűnök. És ha a népmeséikben, színdarabjaikban és regényeikben megjelenik egy magyar, mindig egy huszárt idéznek meg – és tegyük a szívünkre a kezünket: van-e más alak, ami jobban megidézné történelmünket, mint a huszáré?
„A könyörületes Úristen, minekutána megteremtette a világot, kiszabta valamennyi emberi nemzettség sorsát és tálentomát. (…) Odaintette ujjával a magyart és ami játék keze ügyében volt, mind neki ajándékozta. ,No fogja kegyelmed ezt a szép pár sarkantyús csizmát, ezzel a viasszal meg pödörje hegyesre a bajszát, hordja magasan az orrát és mulasson kedvére a cimboráival!’” – írja M. Sadoveanu, a nagy moldvai román író ,,A balta" című regényében.
Ha a statisztikákat nézzük, akkor a huszárság a hadszervezeten belül kisebbségben volt, pl. 1914-ben miközben a gyalogság 102 ezredet számlált, addig „csak” 16 huszárezred volt szolgálatban[1]. Mégis, a huszárok, ez az elit, de első látásra anakronisztikus fegyvernem testesítette meg a magyar hadi erényeket. Mi, magyarok, egykor huszárok voltunk… Nem vér, de lélek és tudat szerint.
Mindezek alapján megállapítottam magamban, hogy igencsak nehéz feladatra vállalkoztak a Sárvári Huszármúzeum munkatársai, amikor a huszárok és a huszárság bemutatására vállalkoztak.
A Múzeum egyszerre mutatja be a fegyvernemként és életmódként középpontba állítva a legtovább felálló, Nádasdy huszárezred történetét.
Átláthatatlanul nagy anyag, amit külön nehezít, hogy a Múzeum páratlan gyűjteménnyel is rendelkezik, ezt azonban logikusan rendezve és átlátható módon mutatja be, így a rengeteg kiállítási tárgy látványa nem válik nyomasztóvá. Az egyes termekben jól elkülöníthető tematikus egységek fogadják az érdeklődőket, s szinte mindegyikben találunk valamit, amiről korábban nem tudtunk, vagy másképpen gondoltunk.
A Magyar vitéz fegyvertára teremben meglepetéssel vesszük tudomásul, hogy a huszárok fegyverzete eredetileg nem a kard, hanem a kopja volt, s csak később tértek át a huszárszablya használatára – ennek evolúciós fejlődését is nyomon követhetjük.
Az egyenruhák változásával a Mily csapat ez? részben ismerkedhetünk meg. Kék mente és piros nadrág, legalábbis mindig így ábrázolják őket (és erről vitatkoznak Jókai Mór, a Névtelen vár c. regényében is). Tarka látvány, inkább parádézásra jó, mintsem a harcra, gondolhatnánk, azonban éljük magunkat a régi időkbe: egykor csaták sorsa múlhatott azon, hogy már a távolból látszódott, hogy ki az ellenség, és ki tartozik a saját csapatokhoz, kinek van parancsadásra joga, kit kell követni, védeni vagy épp támadni. Az egyenruha színkódjaival nem csak a barát-ellenség megkülönböztetés működött, de az is, hogy egy adott egység éppen hol tartózkodik a harcmezőn, ami a taktikai irányítást is segítette. A változást az I. Világháború hozta el: a messze hordó fegyverek idején a tarka egyenruhák élő céltáblává tették azok viselőit, s így 1915-ben a huszárok is csukaszürkébe öltöztek.
A régi korok facebookja a tiszti étkezde volt, ezt ismerhetjük meg A Nádasdy-huszárezred tiszti étkezdéje teremben. Az „étkezde” egykor nem csak táplálkozásra szolgált, hanem információátadásra és az identitás megerősítésére is. Számomra a kiállítás egyik nagy erénye, hogy ezt az identitást nem romantikázva, hanem úgy mutatja be, ahogy az adott korban megélték. A falon ott látható egymás mellett I. Ferenc József és Horthy Miklós képe is – mert lehet, hogy történelmi megítélésükben nincs közmegegyezés, de abban a korban az identitás részei voltak.
Nekem a társezredek világa volt mindig is a legrejtélyesebb… A katona teljesítette a parancsot és harcolt, védte a hazáját, de egy állam- vagy katonai szövetségben, mindig ott van a veszélye annak, hogy ezek a szempontok ellentétbe kerülnek. Ezt a különös, ellentmondásos viszonyrendszert színesen mutatja be a Múzeum, a közös és a saját ellentéte, amely még Trianon után is tovább élt.
A kedélyes, Ferenc József-i korszak az I. világháború poklában ért véget. A háború kiállítási szempontból „hálás” téma, a pusztulás képei és emlékei mindenkit megrendítenek, a kiállítás szervezői mégis megtalálták a kényes egyensúlyt az érzelmi hatás és az értelemnek szóló információk között. Nem átfogó képet akarnak adni a háborúról, inkább az egyes részleteket mutatják be olyan mélységben, amely a téma iránt érdeklődőknek is tartalmaz újdonságot, de az „egyszerű” látogató is élvezi.
Huszárnak lenni nem csak egy foglalkozás, hanem egy életmód, egy magatartásforma is volt, ennek egy szeletét, a sportéletet mutatja be a Kincstár. Berlintől Káposztásmegyerig c. terem is. A huszárok természetszerűleg a lovassportokban tűntek ki, így érvényesült a Si vis pacem, para bellum, (ha békét akarsz, készülj a háborúra!) elve: kezdetben a lovassport ezt a felkészülést szolgálta. Később, a „boldog békeidőkben”, amikor a katonák jó része nem vett részt tényleges harci cselekményben, az egyéni teljesítményt jelezték a sportsikerek. Az I. világháború után, azonban, amikor fegyveres erők védelmi képességeit jelentősen csökkentette a trianoni békediktátum, a diplomáciai és katonai értelemben karanténba zárt Magyar Királyságnak a sport és a sportdiplomácia jelentette a kitörést az elszigeteltségből. Azok a tisztek, akik sportsikereket arattak, vér nélküli győzelmet szereztek hazájuknak.
Amikor a következő terembe, az Egy újabb pokol. A II. világháború elnevezésűbe beléptünk, magamban egy dalt kezdtem dúdolgatni: „Es geht alles vorüber…” – Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér… A II. világháború nem csak a Magyar Királyság, de a huszár fegyvernem pusztulását is magával hozta. A kiállítás szervezői, nagyon jó érzékkel szakítottak a többi terem elegáns tárgyilagosságával, a terem egy lövészárkot idéz fel. Nyomasztó érzés keresztülhaladni ezen az útvesztőn, meg-megállni egy-egy bemutatónál. Voltak dicső pillanatai is ennek a háborúnak, elég említeni a világtörténelem utolsó sikeres huszárrohamát Nyikolajevnél (1941., 4. huszárezred)... Hiábavaló hősiesség, egy eleve vesztett háborúban? Talán igen, de pont ettől értékes.
Aki ide betér, megérezheti a háború fojtogató reménytelenségét. Igen, erről is beszélni kell: ha azt a szót mondjuk, „huszár” egy délceg, hősies alak jut eszünkbe, aki huszáros rohammal győz a csatában – de ez csak az igazság egyik fele. A másik: a háború embertelensége. A Sárvári Huszármúzeum mindkét oldalt hitelesen bemutatja.
Miért érdemes ide betérni? Az első válasz az, hogy azért, mert egy hihetetlenül gazdag gyűjteményt tárnak élvezhető és átlátható formában elénk, így a hadtörténelem iránt nem érdeklődő családtagok sem fognak unatkozni.
A második, hogy szinte minden családban volt egy huszár, akinek emlékét őrzik. A középkorúak még emlékeznek apáik, nagyapáik nemzedékének történeteire, de amikor már ők mesélik gyerekeiknek, unokáiknak, az emlékek óhatatlanul fakulnak. Itt ezek a legendák körébe vesző történetek újra színt nyernek, s mivel a gyűjtemény hihetetlenül gazdag, könnyen előfordulhat, hogy ismerős névvel vagy arccal találkozhatunk. Bevallom, mi is így jártunk: az egyik falon megtaláltuk egyik távoli rokonunk ezredesi kinevezését, amit Ferenc József kivételesen nem németül, hanem magyarul írt alá. El tudom képzelni, hogy más családok is hasonló felfedezéseket élhetnek át.
A harmadik indok, ami miatt érdemes ide betérni: a Huszármúzeum egy tudományos műhely is. A honlapjuk (http://huszarmuzeum.hu/) sem (csak) a kiállításokat reklámozza, hanem témával kapcsolatos kutatások eredményeit mutatja be, a történelmi portálok alaposságával, akik még nem terveznek ellátogatni Sárvárra, azoknak is érdemes olvasgatniuk!
Bővebben: http://huszarmuzeum.hu/
Néhány gyakorlati tanács: magára a Huszármúzeumra legalább 2 órát érdemes szánni, a városban kb. 5-10 perc sétára biztos találunk szabad parkolóhelyet. Amennyiben nem a közelből érkezünk, érdemes megtekinteni még emellett a Nádasdy Ferenc Múzeumot is, vagy egy kellemes napot eltölteni a Gyógy- és Wellnessfürdőben.