Egy elfeledett kor elfelejtett királya
Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon mennyire igazságos a történelmi emlékezetünk… Vannak hőseink, akiknek nem veszünk tudomást hibáikról, ők helyet kapnak a nemzeti panteonban, míg mások érdemeit nem tartjuk számon. Ilyen hősei történelmünknek Zsigmond király és Ozorai Pipo.
Kezdjük Zsigmond királlyal. Luxemburgi Zsigmond (1368-1437) magyar király (1387-1437) uralkodásáról csak a legsötétebb és a legtündökölőbb színekkel festhetünk képet. A sötét színek: apósa Nagy Lajos (1326-1382, magyar király: 1342-1382) halála után anarchia borult a Magyar Királyságra: a magyar urak a királynét, Erzsébetet és az első magyar királynőt, Máriát is fogságba vetették. A hóhérbárd minden irányba csapkodott, Zsigmondnak, aki ekkor még csak a királynő férje volt (1385), birtokadományokkal, ravaszsággal és kemény küzdelemmel sikerült megszilárdítania a trónt, míg végül 1387-ben őt is királlyá koronázták. Míg Nagy Lajos uralma a 300 magyar várból 160-ra terjedt ki, addig Zsigmondnak mindössze 70-re. Uralmának ereje nem állta ki az összehasonlítást apósáéval. A folytatás sem volt kevésbé véres: felesége, Mária 1395-ben, gyanúra okot adó körülmények között halt meg egy lovasbalesetben, születendő gyermekével együtt. 1401-ben a bárók újra felkeltek a király ellen, fogságba esett, s újabb engedményeket kellett tennie. Bár a lovagkirályt, Szent Lászlót tekintette példaképének, az adott szó határait feszegetve, ellenfeleivel kegyetlenül leszámolt, Héderváritól kezdve Husz Jánosig[1]. Emlékének az sem használt, hogy lánya, Erzsébet férjeként került a magyar trónra először Habsburg uralkodó, Albert. Hadjárataiban sem volt sikeresebb: a Balkánon csak kisebb sikereket tudott elérni, de nem volt képes feltartóztatni a török előre nyomulást, uralma alatt veszett el Dalmácia, s a huszita háborúkban végül győzelmet aratott, de ennek ára hatalmas volt: lepusztult tartomány és hatalmas véráldozat. Ezek alapján uralkodását méltán tekinthetnénk a magyar történelem egyik mélypontjának.
A mérleg másik serpenyőjének sem csekély a súlya, vegyük sorra erényeit és eredményeit is! Az első, hogy a széteső Magyar Királyságot újra össze tudta fogni, csellel, fortéllyal, de újra egységes ország lettünk, meghatározó ország Európában. Uralma alatt fejlődtek a városok, egységes mértékrendszert vezetett be[2] és meghonosodott Magyarországon a reneszánsz kultúra. Mint említettük, hadjárataiban nem volt sikeres, de alatta épült ki a végvárrendszer, amely ha nem is volt képes megvédeni a teljes országot a török hódítástól, de legalább megtörte annak erejét. Igazi győzelmeit a diplomácia területén aratta:
1414-18: Konstanci Zsinat: felszámolta a nagy nyugati egyházszakadást: egy időben három pápa is uralkodott, Európa három részre szakadt. Zsigmond elérte, hogy mindhárom pápa lemondjon, új szentatyát választottak, akit mindenki elismert, s így a keresztény világ egyesíteni tudta erejét a török ellen. Európa vallásilag egységessé vált egy évszázadra. Legközelebb 1814-ben, a Bécsi kongresszuson ültek le újra egymással tárgyalni hasonló módon az európai államok.
1426: Tatai szerződés: egyesítette a magyar és a szerb királyság erejét a török ellen.
1431: kiegyezik a mérsékelt huszitákkal, a kelyhesekkel, így 1434-ben le tudta győzni a szélsőséges huszitákat, a táboritákat.
1433: német császárrá koronázzák - ezt rajta kívül egyetlen magyar király sem tudta megvalósítani a Habsburgokon kívül. Buda egy történelmi pillanatra Európa fővárosa lett.
Érdekesség, és talán a rekordok könyvébe illik, hogy diplomáciai útjai során gyakorlatilag egész Európát bejárta: Anglia, Aragónia és Konstantinápoly között gyakorlatilag minden országot felkeresett.
Passuth László így ír róla a Tört királytükör c. regénye utószavában: „Alakja csak néha monumentális, alkalmilag törpe; emberi tulajdonságai gyarlóaknak tűnnek, hogy az események következő szakaszában váratlanul magasra emelkedjék a mérce, s olyan uralkodói erényeket, politikai tehetséget mutasson felénk, amelynek dokumentumait krónikák, oklevelek, hagyományok halott matériájából lehet csak felidézni.
Féktelen indulatok, életvágy, fel-fellobbanó kegyetlenség, koronákat gyűjtő hatalomsóvárgás, pompaszerető gőg, hadvezéri antitalentum az egyik oldalon, másrészt a diplomáciai mesterszerep, alkalmazkodó készség, ritka hajlékonyság, férfias bátorság, sőt vakmerőség, mély vallásosság, ritka ékesszólás, szokatlan nyelvkészség teszi ellentmondásossá e kor domináns királyalakját. (…)
Zsigmond – szerette a magyarokat. Ha jellemét, erényeit s hibáit vizsgáljuk, - ő lehetett egyike „legmagyarabb” királyainknak, holott ereiben úgy szólván cseppnyi magyar vér sem keringett.”
S végül, de nem utolsó sorban, két meghatározó történelmi személyiség karrierje is alatta indult meg: Ozorai Pipoé és Hunyadi Jánosé. Hunyadi Jánost nem kell méltatnunk, hiszen amíg harang szól délben, addig él a magyarok szívében az emléke, de Ozorai Pipo nevét ma már kevesebben ismerik.
Ozorai Pipo: Kereskedősegédből tárnokmester
Pipo életrajza egy izgalmas történelmi regény alapanyaga lehetne: Filippo di Stephano Scolari 1368 körül született Tizzanóban (Firenze) egy elszegényedett kereskedőcsaládban, így elindult világot látni. s Budán (ne feledjük, ekkor Európa egyik első városa volt) kereskedő inasként kezdett dolgozni. Tehetségére hamar felfigyeltek: előbb a Kanizsaiak szolgálatába állva a család simontornyai várának lett a várnagya, majd feleségül vette a szomszédos vár úrnőjét, Ozorai Borbálát (1398). Így nyerte el magyar nevét: a Filippo Pipóvá egyszerűsödött, s felesége birtokai után felvette az Ozorai nevet. Pipo (ekkor már így emlegették, leegyszerűsítve a Filippo nevet) akkor már a Magyar Királyság egyik meghatározó ura, kamaraispán volt. Keménysége, hűsége Zsigmond iránt és legendás szellemi képességei egyre magasabbra emelték: körmöci kamaraispán (aranybányászat) sókamaraispán (ne feledjük a sónak milyen meghatározó szerepe volt ekkor az élelmiszerek tartósításában), temesi ispán, a királyi hadak főparancsnoka, szörényi bán, a Sárkányos lovagrend alapító tagja lett… Ezek számára azonban nem üres címek voltak, ennél Pipo sokkal messzebb látott.
Az Ozorai vár reneszánsz udvara
Pipo felmérte, hogy a Magyar Királyság, de még a Német-Római Császárság erőforrásai sem elegendőek ahhoz, hogy a törököt kiszorítsák Európából, azonban hódításuk feltartóztatható. Ehhez azonban meg kell erősíteni Magyarország gazdaságát és erős védelmi rendszert kell kiépíteni. Zsigmond támogatásával sikerült két évtized alatt kiépítenie azt a végvárrendszert, ami bő száz évre biztosította hazánk területi épségét.
Bár a róla készült képen egy marcona katonát látunk, azonban Pipo, katonai győzelmei ellenére, sokkal inkább szervező és építő tevékenységével írta be magát a magyar történelembe. Halálakor (1426) a királyi udvar gyászba borult, s Székesfehérváron, a bazilikában, a királyok nyughelye mellett kapott sírhelyet.
Pipo érdekes alakja a magyar történelemnek: idegen kereskedőként érkezett Magyarországra, s így lett a királyság első embere, akiről azt tartották kortársai, hogy neve hallatára megfutamodik a török, a magyarok meg mindennél jobban bíznak benne (egy korabeli közmondás szerint: „Jobban megbízol benne, mint a magyarok Pipo Spanóban”). Korábban Zsigmondot Mátyás királlyal állítottuk párhuzamba, így adja magát a gondolat, hogy Pipot Hunyadi Jánossal vessük össze. Pipo a maga idejében ugyanolyan legyőzhetetlen hadvezér hírében állt, mint később Hunyadi, mind a ketten alulról küzdötték fel magukat az ország második emberévé, s mind a ketten megteremtették a törökellenes védekezés gazdasági alapjait. Pipoval szemben gyakran felvetik, hogy olaszos módon rafinált volt, ha az ország érdeke ezt kívánta, mediterrán módon indulatos - Hunyadi ebben is méltó tanítványa volt.
A vár
Aki Ozorára látogat, nem csak egy gyönyörűen és hitelesen felújított várral ismerkedhet meg, de ennek a nem mindennapi embernek az életével is.
A földszinti termek és várkert vezető nélkül látogatható, az izgalmasabb emeleti termek csak vezetővel. Kiemelhetnék egyes részleteket, mint például a korabeli páncélok hű másolatait, a szobákat, a kápolnát, azonban ezek félrevezetők lennének, mivel a várat, mint egészet kell érzékelnünk. Ozora kiváló példája a kétezres évek óta a várakat eredeti szépségükben helyreállító irányzatnak: attól a pillanattól kezdve, hogy a dombok között feltűnnek a vár robosztus falai, önkéntelenül is egy időutazás részesei leszünk. Amikor belépünk a kapun, nem egy múzeumba lépünk be, hanem magába az ideplántált reneszánszba.
Miután megtekintettük a földszinti termeket, kicsit várnunk kellett az idegenvezetésre. Leültünk és hagytuk, hogy átjárjon a hely szelleme. Nem csodálkoztam volna, ha a látogatás után a kapun kilépve a lovagkorban találjuk magunkat.
Azt hiszem, ez a legtöbb, amit várhatunk: nem csak hiteles tudást, de átélhető élményt is.
Néhány gyakorlati tanács: a vár kocsival könnyen megközelíthető, bár az út utolsó szakaszán kicsit lassabban lehet haladni, mint ahogy a GPS becsülte előzetesen. A vár alatt jól kiépített parkoló található. Érkezés után érdemes tisztázni, hogy mikor kezdődik a következő idegenvezetés, s a szabadon látogatható tereket ennek függvényében felkeresni. Legalább 3 órát érdemes (utazás nélkül) a vár megtekintésére szánni (de a várban szálláshely is működik). Bővebb információkat a vár honlapján találhatunk: https://pipovarkastely.hu/
[1] Bővebben: KORÁNYI ANDRÁS: A Konstanzba vezető út: Jan Hus halála és Zsigmond király magatartása (http://real.mtak.hu/53723/1/Konstanz_Jan_Hus_Zsigmond_LP_200206_210_212_u.pdf) [2] „Hogy a fonttal,’ mérleggel, öllel való mérés, a bornak, gabonának kimérése s általában minden megmérhető és mázsálható dolgoknak kimérése és megmázsálása minden városban, mezővárosban, várakban, falvakban, mind a mieinkben, mind bárki máséban s egyáltalán országunk határain belül mindenütt Buda városunk mértéke szerint történjék” (Zsigmond király 1405-ös városi dekrétuma)
Bình luận