A Kancellár, Metternich, teljes (nevén: Herceg és gróf Klemens Wenzel Nepomuk Lothar von Metternich-Winneburg zu Beilstein) figyelmesen olvasta a titkára által előkészített mappát a magyarországi helyzetről.
- Mondja - fordult a titkárhoz. - Ez az Alexander Petrovics valóban olyan nagy veszélyt jelent a Birodalomra?
- Igen, főméltóságú uram. Ez a költő, aki most már Petőfi Sándornak nevezi magát, valóban a legnagyobb veszélyt jelenti a Monarchiára a francia trónbitorló[1] óta. Ez a verselő a műveivel jobban lázítja a népet, mint bármelyik ellenzéki szónok.
- Olvastam néhány művét - jegyezte meg unottan a Kancellár. - Elismerem, van bennünk valami bukolikus báj, valami kedves provinciális íz, sőt, igen figyelemreméltó a verselése, erős, de nem látok mögötte semmilyen következetes eszmerendszert, csak indulatot, hogy ne hőzöngést mondjak. Csak egy megkésett Sans-culotte[2], nem érdemes foglalkozni vele.
- A népre azonban nagy hatással van, engedelmével. Úgy terjeszti a lázadás tüzét, mint Sámson rókái, ha nem semlegesítjük, akkor hamarosan mindenhol felüti fejét a ribillió.
- Csak ennyi? - Legyintett Metternich. - Lecsukni, szökés közben agyonlőni, ha szükséges.
- Ha szabad, nem javasolnám, hogy vértanút adjunk, úgymond a szabadság szent ügyének. Inkább más megoldást javasolnék. Egy szelídebb, elegánsabb, de egyben hatékonyabb megoldást.
- Mi lenne az?
- Ha szabad javasolnom, az ágenseinkkel alakítsunk irodalmi szalonokat.
- Miket? Ez nem ugyanaz, mint amiket Széchenyi gróf is alapított?
- Nem, engedelmével az Casino volt, ahol szabadon összejöhettek a tagok és minden korlát nélkül eszméket cserélhettek. Amit én javasolnék, egy rendezett társulás lenne, az alkotók közössége. Ha szabad, pár szóval felvázolnám a tervem lényegét. Most az írók, a költők a közönség kegyére vannak utalva, azt írják, amire kereslet van, ezért tudnak hatni a népre. Ha nem olvasnák őket, ha elválasztanánk egymástól az alkotót és a közönséget, nem fenyegetne minket semmilyen veszély. Ha börtönbe zárunk egy költőt, csak többen hallják meg a hangját.
- Mit javasolna helyette?
- Érjük el, hogy a költők, az írók ne a népnek, hanem egymásnak írjanak. Hitessük el velük, hogy magasabbrendű lények, hogy csak ők értik meg egymást. Ne az legyen a céljuk, hogy népszerűek legyenek, hanem az, hogy ezek a szalonok befogadják őket, hogy jó kritikákat kapjanak. Ne olyan műveket alkossanak, amik a népnek tetszenek, hanem olyanokat, amik a kritikusoknak. Pár éven belül már senki sem fogja olvasni őket, legfeljebb illendőségből, mert úgymond a minőségi művészetet képviselik, érteni azonban nem fogják őket, így hatásuk sem lesz.
- Gondolom, ezeket a szalonokat az ágenseink vezetnék?
- Dehogyis! Egy fizetett ágens mindig megbízhatatlan, ha nem elégedett a díjazásával, akkor könnyen eljár a szája. Inkább keressünk olyan művészeket, akiknek a tehetsége alul, önimádata viszont felülmúlja a többi alkotóét, legyenek ők a szalonok vezetői! Már csak féltékenységből sem fogják elismerni, ha valaki tehetségesebb náluk, ha egyáltalán felismerik a valóban őszinte és erős alkotásokat.
- És ez elég lenne arra, hogy megfojtsuk a most formálódó úgymond nemzeti művészeteket?
- Természetesen! - csapta össze a bokáját a titkár. - Azonban, ha biztosra akarunk menni, írjunk ki pályázatokat, adjunk díjakat is. Akkor a művészeknek már a megélhetéssel sem kell törődniük, teljesen elszakadnak a közönségtől.
A Kancellár figyelmesen nézett a titkára lábára: cipő volt rajta, nem patákban végződött. Pedig úgy érezte, mintha a Sátán kísértette volna meg ezzel az ajánlattal.
- Apage satanas[3]!
- Parancsol? - nézett rá meglepetten a titkár.
- Ez a terv embertelenségével meghalad mindent, amivel eddig találkoztam. Nézze, ha a szükség úgy hozta, nem haboztam háborút indítani, halálos ítéletet javasolni, de ilyen mélységekbe sohasem szálltam alá. Amit ön javasol, egy nemzet lelkét gyilkolja meg, a művészetét, ami nélkül valóban csak népség lenne, nem nép. Ha létrehoznánk olyan szalonokat, amiket javasol, a magyarok művészetét örök időkre lerombolnánk, erre még én sem vagyok hajlandó. Hagyjuk futni ezt a Petrovicsot, vagy, ahogy ön mondja, Petőfit, könnyebben elbír a császár hadserege egy revolúcióval, mint én a lelkiismeretemmel, ha megtenném, amit javasolt.
A titkár megszégyenülve távozott, s közben arra gondolt: talán igaza van a Kancellárnak, nem méltó egy ilyen aljasság a Szent Szövetség egyetlen hatalmához sem. Nem baj, ahogy ismeri ezt a különös népet, majd elintézik egymást… Majd ők ellehetetlenítik a művészeiket.