A fiú az a típusú gyerek volt, akit általában „magának valónak” neveznek: egy zárt világban élt, a világból legfeljebb a szüleivel tartott kapcsolatot, a többi ember számára legfeljebb annyi volt, vagy még annyi sem, mint egy TV sorozat szereplői. Az élet börtönbe zárta: a rövidlátása, a beszédhibája, a rossz hallása és a kövérsége a cikizések tökéletes céltáblájává tette. Azonban, ha ki is zárta magából a többiek világa, teremtett magának egy sajátot: a számítógépek, az algoritmusok, a programok világát. Míg az iskolában csak bukdácsolt, ha elővette a füzetét és leült a számítógép elé, rögtön egy olyan térbe került, ahol főszereplő volt, ahol minden tökéletes, vagy ha mégsem, a kezében volt a lehetőség, hogy javítson rajta.
Hetedik év végén végre úgy érezte, hogy jó irányba változik az élete: megkapta élete első szemüvegét és csodálkozva vette észre, hogy valójában a világ nem elmosódott és egymásba folyó pacák összessége, hanem érthető és érdekes. Ráadásul a szülei befizették egy számítógépes tanfolyamra egy középiskolába, ahol végre otthon érezhette magát.
S amikor év végén a tanfolyamon közölte a tanár, hogy a kimagasló teljesítménye alapján elmehet a középiskola informatikai táborába is, valami olyan boldogságot érzett, amit talán még sohasem az életében. Amikor szülei azzal indították útnak, hogy remélik, hogy végre barátokra talál, kivételesen egyetértett velük.
Amikor megérkezett a táborba, egy Isten háta mögött faluba, nem csodálkozott, hogy nem akart senki sem egy sátorban aludni vele. Természetes, hiszen a középiskolások őt, a leenedő nyolcadikost, csak kis taknyosnak tartják, akivel ciki lenne közösködni. Semmi baj, bebizonyítja majd nekik, hogy minimum egy szinten vannak!
Az első délutáni foglalkozáson brillírozott: a többiek még csak értelmezték a feladatot, amikor ő már jelentkezett a megoldással, ami ráadásul olyan egyszerű és elegáns volt, hogy a tanár is meglepődött rajta. A vacsoránál ő kapta meg azt a mignont, ami annak járt, aki a nap folyamán a legügyesebb volt.
Aznap este nagy balszerencse érte: amikor zuhanyozás után kiment a ruháihoz, észrevette, hogy valaki véletlenül rálépett a szemüvegére. Bajnak baj volt, de nem tragédia: ha tizenhárom évig meg volt úgy, hogy a világból csak foltokat látott, kibírja, amíg újat készítenek, egyedül csak azon aggódott, hogy a szüleinek nem kerül-e majd túl sokba… Tudta, hogy a táborra is nehezen gyűjtötték össze a pénzt.
Másnap délelőtt megpróbált beállni a focizók közé, de nem kellett, így inkább számítógépezett. Ebédnél megint egyedül ült, de nem zavarta különösképpen. A délutáni foglalkozáson megint ő volt a legjobb, a leggyorsabb, a tanár is elismerte, hogy olyan megoldásokat, mint amiket kitalált, még sohasem látott. Vacsora előtt kicsit eltűnt, keresett egy nyugodt zugot, nem akart senkivel sem találkozni. Az utolsók között ment be az ebédlőbe, és akkor ment zuhanyozni, amikor már a többiek végeztek. Rossz érzése volt, mintha valaki állandóan figyelné. Amikor kijött a zuhanyozóból, minden sarkon kilesett és hallgatózott, de szerencsére vagy aludt mindenki, vagy bulizott valahol.
Belopódzott a sátrába, elhatározta, hogy csendben magára húzza a pizsamáját és ki sem mozdul reggelig… Azonban, alig húzta magára a sátor cipzárját, kiáltások hallatszottak és ráborult a sátor. Pillanatra pánikba esett, úgy érezte, az élete múlik azon, hogy kijusson a szabadba, nem törődött azzal, hogy lecsúszott róla a nadrágja, csak levegőhöz akart jutni. Az összedőlt sátor előtt megpróbált felállni, szinte nem is hallotta a gúnyos röhögéseket és bekiabálásokat, a szemét meg elvakította a zseblámpák fénye. Valahol eljutott a tudatáig, hogy a meztelenségén gúnyolódnak, de csak arra tudott gondolni, hogy milyen jó, hogy legalább fizikailag nem bántják. Aztán, óráknak tűnő másodpercek után, kihúzta magát és megpróbált körbenézni. Csak fehér fénykörök ugráltak a szeme előtt, de el tudta képzelni a gúnyolódó, erőszakos arcokat… Semmit sem érnek. Csak erősek, erősebbek együtt, mint ő, de külön-külön semmik. Ő okosabb, az idő őt fogja igazolni, eljön a nap, amikor ő lesz sikeres és ezek fognak megalázkodni előtte. Akkor ő fogja élvezni a pillanatot. „Úgy döntöttem, gazember leszek”… Valahogyan eszébe jutott ez a mondat, és érezte, hogy ezentúl ez lesz az életelve: életben maradni, erősebbnek lenni, megtorolni…
Aztán hirtelen abbamaradtak a kiabálások, a zseblámpák is elaludtak, dühös felnőtthangokat hallott: megérkeztek a táboroztató tanárok, hogy rendet teremtsenek. Valaki egy kabátot dobott rá, de a kabát nem volt elég hosszú, ezért megpróbálta az ágyéka elé tartani a kezét, de ettől csak még meztelenebbnek és védtelenebbnek érezte magát.
Bevitték a tanári szobába, odahozták a ruháját, végre felöltözhetett. A táborvezető megpróbálta vigasztalni és kikérdezni, hogy kik voltak azok, akik rátámadtak, de a fiú nem tudott semmit sem mondani. Talán, ha látta volna az arcukat, akkor sem mondott volna semmit, hiszen ő maga akarta megbosszulni, amit vele tettek, de így nyugodt lelkiismerettel tagadhatott le mindent.
A tanár azonban ismerte a tanítványait, így előállította a három főkolompost, akiket a tábor előtt leszidott. A fiúnak a tanári barakkban adtak egy ágyat, hogy megelőzzék a további kegyetlenkedéseket, de a fiú ettől még nem tudott nyugodtan aludni.
Gondolkozott azon, hogy felhívja-e a szüleit, hogy haza akar menni, de nem akart megfutamodni, nem akart a gyávasága tudatával tovább élni, ezért maradt és tűrt. A foglalkozásokon részt vett, egyébként megpróbálta meghúzni magát, és igyekezett nem meghallani, hogy miket mondanak róla a háta mögött. A jobbik eset az volt, ha „kis spiclinek” nevezték, valamivel rosszabb, ha a fütyije méretére utalva „miss spiclinek”, de a legrosszabb az volt, ha azzal fenyegették, hogy megverik. Az állandó félelem megmérgezte a napjait, alig várta már, hogy vége legyen.
Végül eljött a táborzárás napja is… Megnyugodva vette észre, hogy a főkolomposok már korábban elindultak, ő a biztonság kedvéért várt másfél órát, hogy csak a következő vonattal menjen el, amin egyedül lehet. A zsákját a hátára vette és elindult a táborból a vasútállomás felé. Egyedül volt a kukoricás melletti földúton, amikor a három srác, akiket számonkértek, rátámadt. Tulajdonképpen szerencséje volt, csak a hátizsákja tartalmát szórták szét, az ingét tépték el, a kiváló teljesítményéért kapott oklevelet széttépték és a szájába tömték, de, hála Istennek, nem okoztak súlyos sebet, mert jött egy traktor és szétrebbentek. Bár nagyon fájt a lába, gyorsan összeszedte a holmijait és a traktor látóterében maradva, elindult a falu felé.
Az első nyomós kútnál megmosakodott és ivott. Jól esett a hideg víz, úgy érezte, megtisztítja. Iszonyatosan fáradt volt, leült a földre és úgy érezte, nem akar tovább menni. Az órája eltört, csak becsülni tudta az időt, de érezte, indulnia kell, nemsokára indul az utolsó vonat.
A falu nem volt nagy, tudta negyedóra és odaér, megveszi a jegyet, és biztonságban lesz. Már sötétedett, tudta sietnie kell. Már elérte a fő utcát, tíz perc és odaér. Már a templomnál van, csak öt… A falu kihalt volt, csak a kocsmában volt élet. Szemüveg nélkül nem látta, kik cigiznek a bejárat előtt, kihúzta magát és igyekezett magabiztosnak tűnni, de amikor a közelbe ért, az egyik alak rákiáltott: „Miss spicli! Hát még ide mered dugni a képedet?”
Bár még egy méterre volt tőle a másik, érezte a tömör bagó és pálinkabűzt a leheletében. Ledobta a zsákját és megpróbált védekezni, de amíg a szemben lévő alakra figyelt, a másik oldalról kirúgta a lábát, és a földre esett. Az alkohol minden féket feloldott a támadóiban, tiszta erővel verték.
A fiú pár pillanatig reménykedett abban, hogy a falusiak a védelmére kelnek, de csak részeg ordibálással drukkoltak is az őt verőknek: ugyan, ki ne érezné jogosnak, hogy egy besúgót megverjenek?
Megpróbálta magzatpózba összehúzni a testét, de a többiek lehajoltak hozzá és megfogták a karjait. Még soha életében nem érzett ilyen éles és zsibbasztó fájdalmat. Lassan egyre homályosabb lett körülötte a világ és a fájdalom sem fájt már olyan élesen.
Még az utolsó pillantásával látta, hogy a legnagyobb fiú hátralép, hogy lendületet gyűjtsön egy utolsó nagy rúgáshoz.
Furcsa, hogy egy-két pillanatba mennyi gondolat belefér. A fiú arra gondolt, hogy csak egy másodperc és megszűnik minden fájdalom és nem kell többet félnie. És… Ez már egy alig-gondolat volt: mégsem lettem gazember.
Aztán minden elsötétült és valóban nem érzett több fájdalmat.
Comments