Azt mondják rólad, Isten barátja voltál, s a keserű vizet megédesítetted Meribálnál[1], mégis, az Ígéret Földjére nem jutottál be, mert egyszer megrendült Istenben hited.
Pedig hittél az Úrban és a népben, ahogy nekünk is hinni kellene, egymásban és Istenben, csodát találva és keresve, mégis, csak ígéret maradt Erec[2] neked…
Milyen jó lenne hinni, annál is jobban, ahogy Te hitted az Örökkévalót: hinni a másikban, a jóban, felejteni a sok csalódást, a sebeket, miket adunk és kapunk, felépíteni a lerombolt világokat, hidat építeni át a szakadékokon, s meglelni a másikban azt, mi elveszett, de mégis él, amit csak Isten hisz és ért.
Milyen jó lenne újra hinni, újra felállni, mint Jézus a kereszttel, ahogy Ő sem adta fel, ahogy nem adta fel Atyja sem: mert tudtak hinni, az emberben, benned és bennem, örökre, mert a remény erősebb, mint a tudás.
Keserűségem édesre változna, megtalálnám otthonom, nevetve aratnám vetését könnyeimnek: úttá válnék és útra kelnék, valóság lenne a vesztett remény…
Add nekem, Istenem, kérlek, oltalmadat!