Pihenő az oltszakadáti templomban (Oltszakadát)

Erős vár nékünk Istenünk,

temploma lelkünknek biztos otthona,

őszi esők során száraz menedék,

úton lévőnek nyugodt pihenő.

Bár megrendülhetnek a falai,

de mindig van hit és erő

megtámasztani azt.

Oldalhajóit elbontja az idő,

de a Szent maradék mindig megmarad,

s megőriz minket,

ha mi is őrizzük lelkünkben.

Amen.

Oltszakadáton megéltük a Székely himnusz szavait: borongós úton, viharos fellegek alatt érkeztünk meg a faluba, hogy a vasárnapot itteni testvéreinkkel szenteljük meg. Oltszakadát ma már szórványtelepülésnek számit, csak maroknyi magyar lakja – de evangélikus temploma vasárnap sohasem üres. Amikor Tündével betértünk a templomba nagyon megérintett minket az a szeretet, amivel fogadtak, az az áhítat, amivel résztvettek a szertartáson. Az Úrvacsoravétel után a tisztelendő úr személyesen bemutatott engem, mint írót és Tündét, mint „asszonytestvérünket”. Hosszú út állt még előttünk, de egyetlen percet sem sajnáltam abból, amit itt töltöttünk.

A templom maga is különleges: eredetileg egy XIII. századi háromhajós román stílusú bazilika volt, azonban a történelem viszontagságai alaposan megtépázták: az oldalhajókat elbontották (ennek következtében a főhajó falai megroggyantak, és betontámasztékkal kellett merősíteni), a torony is veszített magasságából, mégis áll a templom -ahogyan az oltszakadáti testvéreink is őrzik hitüket és magyarságukat.

Nem véletlen, hogy a vers ugyanazokkal a szavakkal kezdődik, mint amivel a halmágyi versem végződött: a lekész úr Halmágyról látja el itteni szolgálatát. Ez a Dél-Erdélyi valóság: nagyjából három órát kell vezetnie minden vasárnap, hogy istentiszteletet tudjon bemutatni. És ez a Dél-Erdélyi erő: megteszi.

A vers kéziratát a templom emlékkönyve őrzi.

#Erdély #ErdélyiÚtiképek #Oltszakadát