Teamese: A régi búcsúk zamata…

A nő felhívta az írót:

- Július elején Borpatika Nap lesz Örsön és hívtak minket is. Ez olyasmi lesz, mint régen a búcsú volt.

- Igen, olvastam róla Hajnal Imre könyvében… Nagyon jók lehettek ezek a régi búcsúk, jó lenne, ha újra lenne valami hasonló – válaszolta a férfi.

- Igen, nagyon jók voltak – válaszolta a nő, és mesélni kezdett…

Különös zamata volt a régi búcsúknak.

1967-ben különleges búcsút ültek meg Tiszaörsön: a szokás az volt, hogy nem a napján ünnepelték meg a templom búcsúját, hanem az ahhoz legközelebbi vasárnapon, ebben az évben azonban a két nap egybe esett: július másodikára.

A kislánynak ez az év még különlegesebb volt: ebben az évben volt elsőáldozó, Úrnapján ő szórhatta a rózsaszirmokat az Oltáriszentség előtt, s most eljött minden ünnepek legnagyobbika: a búcsú!

Örsön ebben az időben különleges jelentősége volt ennek a napnak: a családok, beleértve az elszármazottakat is, évente háromszor mindig összegyűltek. Karácsony, Húsvét, Búcsú, ez volt a közös ünnepek rendje, de ezek közül a harmadik volt a legnagyobb, hiszen ez csak Örsről szólt, a másik kettő már az új otthonról is.

A készülődés már napokkal közben megkezdődött: kiköltöztek a bazárosok, az árusok, a sergő, a céllövölde, minden, ami egy majd nyolcéves kislánynak a boldogság netovábbját jelentette.

Vasárnap reggel az ünnepi Szentmisével kezdődött, majd a Nagyiéknál folytatódott a nap, a Gyóni utcában. Máskor mindig örült, ha összegyűlt a nagycsalád, de most minden perc ólomlassúsággal múlt, olyan hívogató volt a búcsú zsivaja, a beszűrődő zene. De nem volt kegyelem, a Nagyi az ünnepre ötfogásos ebéddel készült: leves, húsok, töltött galamb, sütemény… Egy városi ember már a levessel dugig lakott volna, de ilyenkor kötelező volt végigenni az egész menüt. És még ez sem volt elég: hiába nyelte le sietve az utolsó falatot is, a Nagyi még nem engedte el: „Ebéd után még a búcsúsok is pihennek!”. Pedig nagyon ment volna, akár egyedül is. Persze igazi az Édesapjával lett volna: nem csak azért, mert bár sohasem szórta a pénzt, de azért minden izgalmas pörgő és mozgó alkalmatosságra befizette, de azért is, mert mindenki tudta, hogy ő volt a legjobb céllövő, s mindig lőtt neki egy kis vásárfiát. Ha nem is találta el, az csak azért volt, mert a légpuskák köztudomásúlag, mindig félrehúztak. Emlékezett arra, hogy tavaly szóba is hozta a céllövöldésnek:

- Félrehúznak a muskéták, kisasszony!

- Ha félrehúznak, igyon egy kis célzóvizet! – replikázott a céllövöldés nő.

- Nem kell ide pálinka, a szívem úgyis magácskához húz, majd kiigazítja a cső ferdeségét! – nevetett fel a férfi.

- Csak nehogy engem találjon el a pálcika helyett!

És nem tudni hogyan, de végül csak sikerült eltalálni a pálcikákat és a kislány megkapta a vágyott ajándékot.

A kislány szeme alig tudta befogni az ezernyi csillogó árut, hát attól aztán mindig megdobbant a szíve! A falusi boltban bezzeg ilyeneket sohasem lehetett kapni. A szülei mindig azt mondták, hogy a vásáron mindig okosat is kell választani a szamárság mellett, de őt mindig az utóbbi vonzotta jobban: hiszen még csak egy nyolcéves kislány volt, a felnőttség neki csak játék.

Végtelennek tűnő idő telt el, mire drága jó szülői, a Nagyi enyhén rosszalló pillantása mellett kegyelmet adtak neki, s végre nekivághatott a búcsúnak! Nem is vesztegette az időt, nem törődve a szép ruhájával, a pocsolyás utcán vágott neki az útnak, hiszen köztudomású volt, hogy az igazi ínyencségek a focipályán várták a nagyérdeműt!

A pap, Som Feri atya, ahogy a faluban hívták, a templomban imádkozott. Már befejezte a Breviáriumát, elmondta az utolsó áldást is, s ilyenkor mindig saját szavaival beszélgetett Jézussal.

- Látod, Uram, kettesben maradtunk. Búcsú van, a templom ünnepe, de a templom üres. Látod, mi nem vagyunk olyan vonzók, mint a búcsúsok. Igazad van, eljöttek a Szentmisére és a körmenetre, de alig várták, hogy vége legyen. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy miért is lettem pap… Az indulásra. Amikor láttam, hogy ’48-ban elvitték az ÁVÓ-sok a plébánosunkat, elhatároztam, hogy a helyére lépek, hogy legyen, aki megőrzi a hitet az embereknek. Látod, én mindent megpróbáltam, most mégis üres a templom.

Kérdőn Jézusra nézett, azonban nem ő, hanem Szűz Mária válaszolt neki az oltárképről:

- Ha engem nem bánt, pedig az én ünnepem van, Sarlós Boldogasszony, hogy most nincsenek itt, téged se bántson! Reggel meg olt az ima ideje, most meg az örömé jött el! Te is menj ki a búcsúba, ha ők eljöttek hozzánk imádkozni, te is menj ki közéjük és velük együtt élvezd a búcsút! És lélekben vigyél magaddal engem is!

A kislány már majdnem elérte a focipályát, amikor szembejött vele a plébános. Tulajdonképpen szerette Feri atyát, Édesapja jó barátja volt, sokszor futottak össze a faluban is, disznóölésen és hasonló alkalmakon, még a hittanórák is inkább a játékról szóltak, mint a tanulásról. Örök emléke volt, ahogy a templom mellett a fűben eljátszatta velük Káin történetét. Mégis, kis félelem volt benne: ha meglátta, mindig ijedten számbavette bűneit, mintha gyónásra készülne: elmondta-e magában a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet, ahogy a Nagyi tanította.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt megszeppenve.

- Mindörökké Amen – válaszolta a pap. – A búcsúba mész?

- Igen. De reggel voltam Szentmisén is.

- Tudom, láttalak – bólintott a pap. – Érezd magad nagyon jól!

És a kislány valóban nagyon jól érezte magát. Még soha nem ragadta magával annyira a színes forgatag, még sohasem szédült bele annyira a boldogságba, mint azon a napon. Nemsokára a szülei is megérkeztek, Édesapja lőtt neki vásárfiát, Édesanyja egy piros ridikült vett neki.

Évtizedek teltek el, a kislányból nő lett, a piros ridikül is elveszett, de a búcsú zsivaját és a Nagyi töltött galambjának ízét még mindig őrzi a lelkében – mindez feltolult lelkében, amikor meghallotta a Borpatika Nap hírét. Hátha kicsit visszakacsint az idő és újraszületik valami, amit már elnyelt a múlt.

#Tiszaörs #Búcsú