A kislány keservesen sírt: elesett, könnye pergett, arca remegett.
- Mi a baj, kislány? - lépett oda hozzá Ricsi bohóc.
- Fáj! - mutatott a sebére.
- Hát ez valóban nagyon csúnya - bólintott Ricsi bohóc. - Ezért sírsz?
- Igen!
- Tudod mit? Hagyd abba a sírást!
- De nem tudom… - zokogott tovább a kislány.
- Tudod, miért nem tudod abbahagyni? - kérdezte a bohóc, majd meg sem várva a választ, folytatta: - Mert minden könnycsepped újabb könnycseppeket terem!
- Akkor mit tegyek a könnycseppjeimmel? - kérdezte a kislány, de már csak szipogott.
- Tudod, mit? Add nekem őket. És adok cserébe valamit.
- Mit? - kérdezte a kislány és már nem is szipogott.
- Kacagást, olyan nevetést, amiben minden gondod elfelejted. Rendben van? Pacsit rá! - csaptak egymás kezébe. S miután megkötötték az üzletet, a bohóc tótágast állt és a kislány szívből nevetett.
- Mit fogsz csinálni a könnycseppekkel? - kérdezte a bohócot.
- Látod a hátamon ezt a nagy zsákot?
- Igen.
- Nos, belerakom a kisgyerekek összes könnycseppét és elültetem.
- És mi lesz majd belőlük?
- Hatalmas fák, amik nevetést teremnek. És ezeket leszedem és szétosztom a síró kisgyerekek között, hogy senkinek se fájjon semmi sem! - válaszolta Ricsi bohóc és útnak indult, hogy újabb könnycseppeket keressen, amiket kacagássá válthat.
A fényképet köszönöm Ricsi Bohócnak, a képen Szilágyi Lili szerepel.