Ha buddhista lennék, könnyű dolgom lenne. Elmondanám, hogy milyen távol-keleti meditációs gyakorlatot végzem és mindenki elismerőleg csettintene, hogy igen, ez az ember nagyon felvilágosult, nagyon nyitott… De katolikus vagyok, nekem a lelki elcsendesedést a rózsafüzér jelenti.
Most október van, a rózsafüzér hónapja, ezért erről írok.
Szívesen írnám azt, hogy kisgyermekkorom óta ez a kedvenc imádságom, de nem lenne igaz. Életem legnagyobb részében inkább Graham Greene: Monsignor Quijote c. regényének főhősével értettem egyet, aki egyszer ezt mondta:
„Ha Sztálin betér hozzám gyónni és becsülettel elmagyarázza indokait, talán egy tized rózsafüzért mérek rá penitenciaként, bár igazat szólva, El Tobosóban senkire se mértem ilyen kegyetlen büntetést.”
Nem tudom, hogy látták-e a David Suchet-féle Poirot sorozatot? Az egyik epizódban, az Orient expressben, a magándetektív, amikor azon vívódik, hogy futni engedje-e a bűnösöket, alig észrevehető mozdulattal a rózsafüzért imádkozza. Talán ez a sorozat legszebb pillanata, amikor az irgalom erősebb, mint az igazságszeretet. Csak reménykedünk abban, hogy nem az Igazságos Bíró, hanem az Irgalmas Úr elé kerülünk életünk végeztével.
Régebben, októberenként, ahogy munkába indultam, útközben elsoroltam egy-egy tizedet, de ez inkább olyan különleges, időre szóló tett volt, mint Adventben a roráte, vagy nagyböjtben a hústól való megtartózkodás.
Édesanyám a faluban a rózsafüzértársulat vezetője volt, neki életforma volt a rózsafüzér, folyamatosan imádkozott mindenkiért. Amikor meghalt, hogy ne szakadjon meg az imádság köre, átvettem a helyét, megörököltem a titkát.
Október a rózsafüzér hónapja a katolikusoknál. Egykor egy fattyú, kinek neve ma már fogalommá vált: don Juan, ebben a hónapban aratott győzelmet az Európát elfoglalni akaró törökökkel szemben, Isten nevében, miközben a rózsafüzért imádkozták érte. 1571. október 6-án volt a nap, melyre hosszú időn keresztül a „Győzedelmes Miasszonyunk” ünnepével emlékeztek. Ma már ezt az ünnepet Rózsafüzér Királynőjének hívják, Mária, Jézus anyja, nem való hadi lobogónak.
Azóta lefekvés után, bár tudom, nem igazán szabályos, az ujjaimon számolva az imát mondom el a nekem rendelt tizedet. Egy Miatyánk, 10 üdvözlégy, egy dicsőség. És esténként betölt a béke, békén alszom el és nyugodt az álmom, nem kísértenek a nappal rémei éjjel. Ilyenkor eszembe jut a zsoltár (91/90) szava:
„Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól; sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől.”
Nem kell félnem. Talán nem azért, mert valóban megoldódnak a dolgok, hanem azért, mert érzem, ha úgy pörgetem a napjaimat, mint ahogy az ima szavait, a látszólag rossz dolgok, a megélt fájdalmak mind a célom felé vezetnek. A lelkem rálel egy ritmusra, és ráhangolódik az ima szavai közben mondott hitigazságokra.
Gyermekkoromban még csak 15 titok, azaz hitigazság volt, amivel a rózsafüzért imádkoztuk, ma már, Szent János Pál pápa óta 20 titokkal. Egyszerű kis igazságok arról, hogy Jézus értünk megtestesült, szenvedett és feltámadt, egy kisgyermek is el tudná mondani, de ahogy elismétlem magamban, egymás után tízszer, ezek az egyszerű kis igazságok egyre mélyebb értelmet nyernek az én saját életemben is.
Néha látom a városban, hogy az autósok a visszapillantó tükreikre rózsafüzéreket aggatnak, ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy vajon mennyivel többet érne, ha inkább az ágyuk mellett tartanák és esténként ezzel az imával aludnának el. Hiszen a rózsafüzér, amit nem imádkoznak, nem más, mint néhány arasz drót és műanyag vagy fa golyócskák. Rajtunk múlik, hogy életre tudjuk-e kelteni…
Ahogy Isten életre keltette egykor a porból az embert.
Amikor imádkozunk, Isten társaivá válunk a művében.
Comments