A Boróka Magyar-Székely Kulturális Közhasznú Egyesület felkérésére, a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban 2021. október 14-én elhangzott előadásom, szerkesztett formában.
A szervezésért köszönetet szeretnék mondani Bokor Ildikónak, az írásaim életrekeltéséért Török Tündének.
Mai előadásomban nem szeretnék állításokat megfogalmazni, inkább csak kérdéseket, egy vita kezdetének és nem lezárásának szánom.
Az elefántcsonttorony és a közönség
Kezdjük egy kis visszatekintéssel! A középkorban a művész személye nem számított, gyakorlatilag egy jól fizetett mesterembernek minősült, nem számított semmi más, csak az, hogy az általa létrehozott alkotás hogy tetszik a megrendelőnek és a célközönségnek. Nem véletlen, hogy a középkori művészek nevét nem ismerjük, legfeljebb monogramjukat, csak alkotásaikat – de ezek az alkotások az alapjai mai kultúránknak.
Talán a romantika korszakában vált a művész fontosabbá, mint maga a mű. Ekkor alakult ki az a nézet, hogy a művész különleges, felsőbbrendű lény, aki már pusztán a létezésével valami magasabbrendű dolgot testesít meg, s a művész személyisége ad értéket a műnek. Furcsa kettősség: a művész a közönségből élt meg, de egyre inkább elszakadt tőle. A művészet beköltözött az elefántcsonttoronyba, művészetének forrása az „én”, az „ego” lett. A megrendelő, a mecenatúra szerepe csökkent, viszont megjelent a kritikus, a kritika. Az érték megítélése egy szűk elit kezébe került: az volt az érték, amit annak minősítettek és értéktelenné vált, ami nem.
Hadd olvassak fel egy kritikát!
„S ha P. ur tanulni fogja megkülönböztetni a ’népies’-t a ’pórias’-tól, s általában költő ügyekvendik lenni, s nem verselő, ha nem annyira a mennyi-, mint a minő-re lesz tekintettel, ha tárgyai választásában kissé finnyásabb leend, teljes bizonyossággal hiszem, mikép e mostani munkákat követendő művei’ ismertetésénél nem lesz azok’ bírálójának gáncsolni valója…” – gondolom, kitalálják: a hivatkozott P. úr Petőfi Sándor volt…
A művészet előtt két út állt: vagy a kritikusoknak, vagy a közönségnek akart megfelelni. Az első esetben talán értékes, de befogadhatatlan művek születnek, a második esetben meg hatalmas közönségsikerek, eredeti gondolatok nélkül.
A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után tegyük fel a kérdést: vajon meg lehet-e állapítani egy mű, egy művész értékét? Hiszen ha visszatekintünk egy évszázadra, kevés olyan a kritika és vagy a nagyközönség által elismert, úgymond divatos művész volt, akinek még ma is élnének, hatnának a művei.
Vajon mi az alkotó feladata? Írjon közönségműveket, belecsempészve azokat a gondolatokat, amiket fontosnak tart, reménykedve abban, hogy a közönség majd megérti?
A Shakespeare-enigma
Vegyük például Shakespeare-t! Ő, bár a legnagyobb drámaírók egyike, nem engedhette meg magának, hogy bezárkózzon egy elefántcsonttoronyba: abból élt meg, hogy a műveiért hajlandó volt fizetni a közönség vagy az aktuális mecénás. Shakespeare-nek egyszerre kellett megfelelnie a Tudor-korabeli cenzúrának, a mecénásnak, a közönség igényeinek és a saját lelkiismeretének, így művei mélyén elrejtett egy-egy titkos üzenetet.
Vegyük példának a III. Richárdot: a felszínes olvasó vagy néző annyit lát benne, hogy van egy alak, egy szörnyeteg, aki a gonoszságot a tökélyre viszi, de végül alulmarad és halálával egy boldogabb új kor kezdődik Angliában. Shakespeare azonban beleírt a felszín alá egy másik történetet: ebben a történetben Gloster herceg szintén gyilkos, de a környezete addig jó embernek tartja, amíg az ő érdekükben gyilkol, s csak akkor válik negatív szereplővé, amikor saját érdekében teszi ugyanezt. Glostert azonban nem csak intelligenciája emeli a többiek fölé, hanem van egy egyedülálló tulajdonsága: a lelkiismeret. A darabban ő az egyetlen, akit nem a félelem bánt, hanem, hogy érzi, rossz úton jár (Vas István fordításában):
„Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret! Kék fények égnek. Holt éjfélre jár. Hideg cseppek remegő húsomon. Magamtól félek? Nincs itt senki más. Én én vagyok, Richárd Richárd barátja. Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én. Hát futni! Magamtól? Van okom erre: Különben bosszút állok. Magamon? Szeretem magamat. Miért? Talán A jóért, amit én tettem magammal? Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat Minden elkövetett gaztettemért. Gazember vagyok. Nem, nem! hazudok. Kérkedj, bolond! – Ne hízelegj, bolond! Sok nyelve van lelkiismeretemnek, És minden nyelve más mesét mesél, S gazembernek mond mindegyik mese.”
Mégis, minden bűnével és hibájával együtt Gloster a Shakespeare által siratott régi Angliát testesíti meg: azt, amit a Tudor-korabeli bürokrácia és diktatúra megsemmisített.
„Lelkiismeret – a gyáva mondta ezt Először, hogy a bátrat sakkba tartsa. Lelkiismeretünk, törvényünk a kard. Vágj bele, az embernek ez a dolga, Ha nem a mennybe, együtt a pokolba… Gondoljátok meg, kikkel is verekszünk: Kalandorokkal, gaz földönfutókkal, Rongy parasztokkal, breton söpredékkel, Kiket a túlterhelt földjük kiokádott Elszánt kalandra, biztos pusztulásba… Hajtsuk vissza a tengerbe e csürhét, E sok szemtelen francia csavargót, Éhező koldust és mihaszna patkányt, Akik e kalózkaland álma nélkül Felakasztották volna magukat.”
Richmond az új király, az első Tudor uralkodó, nem méltó arra, hogy megölje III. Richárdot: Richárd még az utolsó pillanatában is harcol, küzd, nem adja fel, halála titokzatos, nem láthatjuk a színen. Visszatérve az alapkérdésünkre, hogy lehet-e „trójai faló műveket” írni, azaz egy közönségműbe saját gondolatot csempészni, Shakespeare példája szerint, hogy szinte lehetetlen. Kevés az olyan bátor rendező, akik meg merné kérdőjelezni az évszázados, Tudor-korabeli narratívát és ebben az esetben is kétes lenne, hogy a közönség hajlandó lenne-e befogadni Shakespeare dekódolt titkos üzenetét.
Mégis, Shakespeare példája mutatja, hogy az ego, az én, meg kell, hogy jelenjen az úgymond közönségművekben is.
Mi az érték?
Alapfeltevésem, hogy minden mű annyit ér, amennyivel a befogadója több lesz általa, de ennek két alapfelétele van: legyen érték a műben és a közönség képes legyen befogadni ezt az értéket.
De mi is az érték? Nehéz megfogalmazni, de számomra azt, ami a lelket, a szellemet vagy az életmódot egy magasabb szintre emeli. Hogy mi a magasabb? Ez viszont relatív: van, akinek a szabadság önmagában érték, van, akinek csak a szabadság csak akkor értékes, ha a boldogság felé segít. Mégis megfogalmazható, hogy bizonyos értékek az emberiség kezdete óta az egyének többségének következetesen fontos. Ilyen érték a már korábban említett boldogság, szabadság, együttérzés, közösség élmény és még hosszan sorolhatnám.
Azt hiszem, egy mű értékét nagyban meghatározza, hogy az alkotó képes-e olyan értékeket képviselni, amely a közönségben ténylegesen vagy látensen jelen van.
A tényleges értékeket könnyű megtalálni, hiszen közismertek, divatosak, néha már-már közhelyessé is válnak. Közhelyessé és hiteltelenné. A közösségi iránti felelősség, a hazaszeretet is ilyen fogalommá vált a dualizmus idején, ahogyan Karinthy ezt szívbe-markolóan megfogalmazta, Trianon után:
„megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat.”.
Ha valóban fontosak ezek a divatos, de kiüresedett értékek, az alkotó feladata, hogy újra életre keltse ezeket, hogy az örök tartalmat a jelen számára lefordítsa. Ma lelkiismerete szerint gondolkodjon el minden alkotó, mik azok a fakult értékek, amiket a jelenben újra életre kelteni. Keresztényként fel kell tennem a kérdést magamnak: le tudjuk-e fordítani a hitet a ma nyelvére?
Ugye, milyen könnyű Jézust követni Virágvasárnapon?
A tömeg ünnepel, őrjöngve ruhákat terít, pálmaágakat lenget.
Jézus még sosem volt ily népszerű, mindenki csak Róla beszél, Róla szól minden hír, mindenki boldogan adná érte életét.
Ugye milyen könnyű követni egy ilyen trendi Megváltót, egy Szent celebet?
Akié e percben az egész világ, akinek egy szavára felkelne a nép, pusztulna Róma, a korrupt hivatal, a perverz udvar, s vele a pénzvilág?
Ugye könnyű követni ezt a number one királyt?
És ugye, milyen nehéz hinni azt a szegény Jézust, aki azt kéri tőlünk, hogy egy órácskát virrasszunk Vele, mikor a Kereszt vérverejtékes árnya rávetül?
A látens értékekkel sem könnyebb a helyzet: ezekről senki sem beszél, senki sem gondol rájuk, mégis, ott van az emberek szívének és tudatának mélyén. Az alkotó néha ráérez ezekre és elsőként mondja ki ezeket, a korát nem megelőzve, hanem felébresztve. A nemzeti ébredés korában, a XVIII-XIX. század fordulóján kevesen tudták, mi is az a nemzet, aminek fel kell ébrednie: bár ott volt előttük a francia példa a nemzettudatra, ez a kor emberének legalább annyira elborzasztó volt, mint amennyire vonzó. Európa népeinek, köztük a magyarságnak is meg kell fogalmaznia, hogyan váljanak nemzetté. Az olyan politikai filozófusok Edmund Burke vagy Széchenyi István szellemi alapot adtak ehhez, de a nép tudatát elsősorban a művészek voltak képesek alakítani. Gondoljunk arra, hogy hányan olvasták el a Hitelt és hányan fütyörészték ebben a korban a Rákóczi indulót! A művészeknek ebben a korban nem a közönség értékeit kellett életre kelteniük, hanem azt meg kellett előzniük, a látens igényeket kellett kielégíteniük. Nem túlzás azt állítanunk, hogy ehhez új nyelvet kellett megalkotniuk: ez volt a nyelvújítás kora is.
Itt szeretnék egy gondolat erejéig kitérni a művész felelősségére is, hiszen a nemzeti ébredés művészeinek igenis közvetett felelőssége van abban, hogy egy nemzet később milyen értékeket, milyen viselkedésmintákat vall magáénak. Richard Wagner zenedrámái egyszerre táplálták a német, a germán mítoszt és figyelmeztették születő nemzetét ennek veszélyeire. Siegfried egyszerre hős a nagy tetteiben, és egyszerre alázza meg nevelőapját, akit egy alacsonyabb képviselőjének tart: nem ilyennek látták magukat az SS tisztek is? Kürtökkel dicsért és suttogva óvott. Wagner személy szerint nem tehető felelőssé a nácizmusért, de azért tegyük fel a kérdést: vajon meddig jutottak volna Hitler csapatai, ha a katonák Mozart és nem Wagner zenéjére menetelnek? Hová vitte volna őket a Figaro házassága és meddig jutottak a valkűrök lovaglásával?
Egy mű akkor hatásos, ha az alkotó és a közönség értékrendje találkozik, de az alkotó hatalmas felelősséget visel abban, hogy az érték, amit megteremt, vagy erősít a közönségben, vajon jó vagy rossz irányba visz-e, akár évtizedek múltán.
A divat és a kollektív tudattalan
Jung, Freud személyes tudattalan fogalmán túllépve alkotta meg annak alapját, mélyebb rétegét, a kollektív tudattalant. Ez a szint már nem személyes tapasztalatból származik, hanem velünk született. „Nem individuális, hanem általános természetű, vagyis az egyéni lélekkel szemben olyan tartalmakat és magatartásmódokat rejt magában, …melyek az összes individuumnál ugyanazok.”[1]. A kollektív tudattalan számunkra változatlan, függetlenül attól, hogy a természetesből vagy természetfelettiből eredeztethetjük. Hangsúlyozottan felszínes példaként említhetném Noé történetét: szinte minden nép mitológiájában szerepel a történet, hogy a természetfeletti el akarja pusztítani a bűnös emberiséget, de egy igaz ember túléli ezt és általa esélyt kap a megújulásra az emberiség. Hit kérdése, hogy ezt természetes okokkal: a szárazföldi lényeknek a víztől való félelméből, vagy a hit által, az úgynevezett őskinyilatkoztatással magyarázzuk: számolnunk kell a kollektív tudattalan tartalmával, hiszen ez csatornát nyit az egyének között.
A kollektív tudattalan mellett azonban léteznek kollektív tudatos tartalmak, gondolati egységek is, ezek bár valahol a tudattalanra építenek, időben gyakran változhatnak: mintákat jelentenek, amikhez valaki vagy illeszkedik, vagy a közösség visszautasítja. Ezeket nagyon leegyszerűsítve divatnak is nevezhetjük. Ilyen például a II. Világháború: az abban győztes hatalmak mára jelentősen veszítettek súlyukból, számukra az a narratíva, hogy a II. Világháborúban a jó küzdött meg a rosszal és a jó győzött, segít ellensúlyozni, hogy mára veszítettek politikai és gazdasági súlyukból. Ha esténként kapcsolgatunk az ismeretterjesztő csatornák között, biztos, hogy legalább az egyiken még mindig, majd nyolcvan évvel az események után, Hitler a főszereplő, mert a mítosznak szüksége van egy antimítoszra is. Ez a nácizmus, ezért szükséges, hogy Hitlert a gonosz esszenciájaként mutassuk be, egy emberfeletti lényként, ezzel viszont életben tartjuk a Hitler-mítoszt is. A nácikat emberalatti szörnyekként ábrázoljuk, hogy ne kelljen szembesülnünk azzal, hogy néptől, nemzetiségtől, eszmétől függetlenül mindenkiben megbújik ugyanez a szörny. A divatos eszmék legnagyobb veszélye, hogy az áltanos és időálló eszméket ideológiákká silányítja.
Amíg a kollektív tudattalan emberi mértékkel nézve változatlan, addig az eszmei, gondolati egységeket meghatározó divatok egy nemzedéken belül is többször változnak: aki ez utóbbi szerint alkot, hamar kimegy a divatból és művei felejtésre ítéltetnek. Erre talán Erdélyi József a legjobb példa: tehetsége alapján a legnagyobb költőink egyike lehetett volna, de mivel behódolt a XX. század gyilkos ideológiáinak, ma már senki sem emlékezik se rá, se műveire.
Van-e értéke az egonak a művészetben?
Az én és a közönség kapcsolatának két végpontját említettem meg a beveztőben: az első, az elefántcsonttorony, amikor az én határozza meg a művet, a másik a divatos, a közönségigényeket maximálisan kiszolgáló alkotás. Babits megrendítően vallott az elsőről A lírikus epilógja c. versében:
Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.
Hogyan lehet feloldani az én és a közönség közötti ellentmondást?
Mindenki ismeri a jézusi parancsot: szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Kevesen tudják, de ez a parancs már az Ószövetségben is szerepel, a Leviták könyvében: „Áhávtá leréáchá kámohá”. A parancsot azonban másképpen is lehet fordítani: a kámohá szó úgy is érthető, hogy „mert olyan, mint te”. Nem szeretnék valláserkölcsi kérdésekbe belemenni, de szerintem a két fordítás, a két értelmezés nem mond ellent egymásnak: az első a mértéket, a másik az indokot adja meg: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, mert olyan, mint te.
Ennek fényében az alkotói én, az önismeret, utat jelent a másik, jelen esetben a közönség felé. És itt elérkeztünk ahhoz a kritériumhoz, ami minden jelentős műnek az alapja: az őszinteség.
Az alkotónak pokolra kell szállnia, meg kell ismernie minden jó és rossz ösztönét, meg kell ismernie a benne élő örök és egyetemes embert, majd a perverzitás határát súroló exhibicionizmussal kell a világ elé tárnia belső lényének világát. Példaként felhozhatnám a XX. századi magyar próza két óriását: Wass Albertet és Kertész Imrét, írói nagyságukhoz hozzátartozott, hogy legbelsőbb és legnemtelenebb ösztönüket is nyíltan a világ elé tárták. Az idő hiányában csak a Sorstalanságból idéznék egy rövid részt, mit gondolt a főhős, amikor felszabadult a koncentrációs tábor: „csak a szabadságról hallhattam, s egyetlen célzást, egy szó említést sem az elmaradt levesről. Én is roppant örvendtem, igen természetesen, annak, hogy szabadok vagyunk, de hát nem tehettem róla, ha másfelől viszont arra kényszerültem gondolni: tegnap ilyesmi még nem fordulhatott volna például elő.”.
Gondoljunk bele! Egy olyan pillanat, amit minden normális ember letagadna utólag: a haláltábor fogja visszasírja a nácikat, mert alattuk mindig pontosan megkapták az ebédet. Mégis, ebben a pár mondatban benne van az örök emberi: egykor ugyanígy vágyódhattak vissza a zsidók az egyiptomi húsosfazekak mellé, ettől válik Kertész Imre már-már perverz őszintesége egyetemes értékké.
Az önismeret, az önmagunkkal való szembenézés, az őszinteség út az ego-tól a közönségig, a mű befogadóihoz, a közlés tartalmának meg alapvetően a kollektív tudattalanra kell épülnie, beleillesztve azt a személyes igazságot, amit fontosnak tartunk átadni.
- A folyót? Furcsa víz, néha, mintha állna, néha, mintha folyna, hol lassan, hogy gyorsabban.
- Az a folyó az idő… A szerelemben néha megáll, néha siet, néha csak kínkeservvel halad. A szerelem legyűri az időt, de az idő sokszor megfojtja a szerelmet. Akiben a szerelem megöli a lelket, azon csak átfolyik.
- Akkor ez a szerelem egy borzasztó dolog – rázkódott össze a tündér. – Van, akit örök bolyongásra ítél, van, akit halálra. Miért vágyódnak annyira utána az emberek?
- Nézz fel az égre!
Scana engedelmesen felfele nézett és elcsodálkozott: az égen ragyogó fények táncoltak. – Ők kik?
- Ők, akik megtalálták az igazi szerelmet. Ki két órára, ki néhány hétre, de vannak olyanok is, akik egy életre. Ők boldogok. Ez az a boldogság, amit mindenki keres, de keveseknek lesz osztályrésze.
- Miért?
- Mert az emberek nem találják az egyensúlyt. Szeretni kell és elfogadni a szeretetet, boldoggá lenni a másik boldogsága által.
- Valamit nem értek… - gondolkodott el a tündér. – Ha te tudod a titkot, miért nem vagy boldog? Ki az, akit keresel?
- Én tudom, hogy nem fogom sohasem megtalálni, túl vagyok a reményen és a félelmen. Nekem már elég, hogy megéltem a csodát, amiről a legtöbb ember nem is hallott. Már nem keresem, ugyan, minek is tenném?
- Hogy boldog legyél. Nem ez minden ember célja?
- Jobbat és rosszabbat éltem meg, mint ami bárkinek megadathat. Ha újra rálelnék, ha újra találkoznék vele, megsemmisülnék.
- Akkor miért bolyongsz itt? Miért nem térsz haza?
- Mert életem legnagyobb kincse ez az emlék. Ha hazatérnék a régi életembe, akkor én is lélektelen élő halottá válnék. És talán még megtalálok valamit, ha nem is a szerelmet. (Kávémesék: a tündér a szerelmesek útján)
Már csak az erőt kell hozzáadnunk a műhöz, hogy áttörje a közöny falát. Ma az erőt az alkotók sokszor a szexualitás, a szentséggyalázás és a vulgaritás erőszakosságával keverik össze, pedig az igazi művészi erő valójában ennél sokkal több: suttogva, mégis hangosan szólni. Talán ezt az erőt egy középkori himnusz, a Veni, Veni Emmanuel mondja el legszebben:
Ó jöjj, ó jöjj el, Bölcsesség, ó egyszülött, kit ád az ég, te gyöngédség és őserő: amit tudnunk kell, tárd elő! Eljő, eljő Emmánuel, hogy üdvözüljön Izrael!
Gyöngédség és őserő: ezek az isteni Ige, a Logosz, a Szó tulajdonságai, de minden alkotónak ezt kell tükröznie itt a földön.
A Boldogságboltban az ego és a kollektív tudattalan kapcsolata
Több, mint félezer irodalmi alkotásom vált közkinccsé eleddig, azonban, az emberek többsége egyetlen művemről ismer: a Boldogságboltról. Sokáig nem értettem, hogy miért pont ez a művem lett ennyire sikeres, de azt hiszem, a Boldogságbolt sikere jól bemutatja az ego és a kollektív tudattalan, ha nem is ideális, de hatékony kapcsolatát. Bár tudom, hogy a jelenlévők többsége ismeri ezt a mesét, javaslom, hallgassuk meg, ezekre a szempontokra figyelve!
Boldogságbolt, Török Tünde előadásában.
A történet látszólag egyszerű, rövid, mégis több életút is felvillan benne, ezeket összeköti a kollektív tudattalan, az embernek a boldogság utáni vágya, az ember életének egyik legfontosabb alapkérdése.
A főszereplő, az öreg örmény, letisztult formában adja meg a bölcs öreg archetípusát: időtlen idők óta segíti az embereket, talán nem is a boldogsághoz, hanem az önismerethez, ami a boldogság alapja. A legfontosabb írói üzenet, ami már nem a kollektív tudattalan része: a boldogság mindenki számára elérhető, de erre törekedni kell és áldozatokat vállalni érte.
A három vevő: a szerelemre vágyó nő, a karrierista férfi, a csendes örömökre vágyó író vágyaiban örök, szinte már archetipikus alakok, de konkrét megjelenésükben jelenidősek. Amit megjelenítenek: a szerelem, a hatalom és a béke iránti vágy.
A történelmi alakokat az öreg örmény körülírja, így játékra hívja az olvasót, tudja-e kikről van szó – a sikerélmény motiválja az olvasót a történet mélyebb rétegeinek megértésére.
Hitler megjelenik, de nem, mint antimítosz, nem mint ember feletti lény, hanem egy csetlő-botló alak. Az öreg örmény a legkeményebb ítéletet mondja felette: még a nevét sem mondja ki, nem ad neki személyiséget, így lefokozza egy jelenséggé. Érdekesség, hogy ez az esemény, Hitler az antikváriumban, valóban megtörtént, s valóban végzetes következményekkel járt az emberiségre…
Végül a záró csattanó: „Mit fog árulni? Boldogtalanságot” megfogalmazza az olvasó legbelső félelmeit: a világ nem a boldogság felé halad. Ez az öreg örmény utolsó figyelmeztetése nekünk. Kezdetben ez az üzenet túl keserű volt, többen el is hagyták, ma már az emberek megértették ennek keserű humorát és félelmeit.
Csak úgy szabad beszélni a kollektív tudattalanunkban élő félelmeinkről, ha választ, megoldást, sőt: Megváltást tudunk adni az olvasónak. A sötétség csak a fény szolgálója lehet, nem főszereplő.
Köszönöm a figyelmet!
Elhangzott Gyulán, 2021. október 14-én, a Boróka Magyar-Székely Kulturális Közhasznú Egyesület „Összetartozunk” c. rendezvényről. Előadótárs: Török Tünde.
[1] Chilembu Krisztina
Újraéltem, köszönöm..és gratulálok!