Scana, az erdőtündér és a Karácsony

Scana, az erdőtündér nem szerette a telet. Nem szerette a sötétet, nem szerette, hogy a tó megdermedt és nem tudott pancsikálni benne, nem szerette, hogy nem nyílnak virágok, amikkel táncot járhat, nem szerette a hideget, amikor hiába burkolódzott be szárnyacskáiba, csak tovább fázicskázott. Nem szerette, hogy elnémult az erdő, hiába próbált énekelni, csak a fagyott faágak recsegése felelt neki.

Kép: Mara Light

Azt tette hát, amit mindig tenni szokott, amikor tanácstalan volt: leszállt a föld alá, hogy megkeresse Bubaját, a földtündért.

- Mondd, miért van tél, mire jó a hideg és a sötét?

A földtündér bölcsen elmosolyodott és visszakérdezett:

- Tudod, mi a különbség az emberfiak és lányok, és miköztünk, tündérek között?

- Mi tudunk repülni és sok mindent tudunk csinálni, amit ők bűbájnak tartanak. Mi nem öregszünk, ők öregszenek és meghalnak.

- Csak ennyi?

- Miért, mi van még?

- Nem gondoltál arra, hogy van olyan dolog is, amit ők tudnak és mi nem?

Scana lecsücsörítette a száját és megrázta a fejét.

- Nem hiszem, ismerem már őket, olyan földhözragadtak szegénykék és csak pár pillanatot élnek, mint egy pillangó, csak nem olyan szépek.

- Hát, akkor még sok mindent kell tanulnod róluk!

Kép: Török Tünde

Scana szívesen tanult volna az emberektől, ha ugyan van mit tanulni tőlük, de nem volt kedve kidugnia az orrocskáját az erdőből, emberek meg véletlenül sem tértek be az ő felségterületére.

Az éjszakák egyre hosszabbak, a levegő egyre hidegebb lett és a napocska is csak ritkán kacsintott rá a felhők közül. Egy éjszaka, ami a leghosszabbnak tűnt mindegyik közül, azonban lépteket hallott. Olyanoknak hallatszottak, mint az emberléptek, de sokkal óvatosabbak és lassabbak voltak, mint amit megszokott. Kimerészkedett hát a szabadba és körbenézett: a sötétségben egy halvány fényecske remegett a távolban. Meglibbentette a szárnyait és odaröppent.

Amikor a közelbe ért, látta, hogy egy öregember közelít egy kis lámpással a kezében, amiben egy mécses égett. Amikor a közelbe ért, az emberfi a szemébe nézett és illedemesen köszöntötte:

- Békesség neked és ez erdő minden lakójának!

Scana nem ijedt meg: tudta, hogy egy tündért vagy bármilyen varázslatos lényt csak az láthat meg, akiben a jóság, az igazi varázslat él, hát ő is bátran köszönt!

- Békesség neked is, vándor! Mi járatban vagy errefelé, amikor leghosszabb az éj és legmetszőbb a hideg?

- A remény lángját viszem az otthonomba.

- Elég reménytelen vállalkozásnak tűnik… - fintorodott el a tündér.

- Pont a legnagyobb hidegben a legreménytelenebb sötétségben van szükség a reményre. A reményre, amit ez a láng jelent, amit a Megváltó jászolánál gyújtottak meg.

- Miben remélsz, emberfi?

- Te nagyon okos vagy, de te sem tudhatsz mindent… A reménynek nem az a lényege, hogy várunk valamit, hanem az, hogy tudunk várni. te időtlen idők óta őrzöd az erdőt, mégis fiatal vagy, egy napot sem öregedtél azóta, hogy gyerekként itt játszottam. Én már öreg vagyok, azt sem tudom, hogy vajon van-e annyi időm, hogy hazaérjek a lánggal, mégis, tudok valamit amit te nem: reménykedni. Neked minden meg van, amit én már elveszítettem: fiatal vagy, erős, szabad és vidám, mégis pont azért, mert mindened meg van, már nem tudsz várni semmire.

- A gazdagságom lenne a szegénységem? – kérdezte meglepődve Scana.

- A szegénységem a gazdagságom – mosolyodott el az öregember. – Én már napról napra kevesebb vagyok, ezért napról napra teljesebb a reményem.

- De ennek nincs semmi értelme… Úgy szeretnék adni neked abból, amiből szűkölködsz: adnék a szabadságomból, a fiatalságomból, az erőmből, de nem lehet. A te életed sem több, mint ennek a mécsesnek a lángja, amit bármikor elfújhat a sűvítő szél.

- Azt mondod, hogy az életem nem több, mint ennek a mécsesnek a fénye. Mégis, ez a pislákoló lángocska fényt és meleget hozott ebbe a hideg és sötét erdőbe Ha hazaérek, a mécsesről meggyújtom a lámpást és kirakom az ablakba, s ha valaki arra jár, meg fogja érteni az ünnep, a Karácsony titkát. Ha nem is az eszével, hát a lelkével.

- Szeretném én is érteni ezt.

Az öregember lehajtotta a fejét:

- Neked nagyon nehéz, hiszen mindened megvan. Akinek mindene meg van, már nem tud várni semmire. Remélni csak az tud, akinek nincs semmije. És minél nagyobb az üresség az életünkben, annál teljesebb a remény, ha beengedjük a szívünkbe.

- Ennek nincs semmi értelme – ismételte magát a tündér.

- Valóban nincs semmi értelme, ha az eszeddel gondolkozol. Pedig ez a Karácsony titka: a remény, túl minden észszerűségen. Azonban, ha nem haragszol, indulnom kell, várják otthon a lángot. Isten áldjon!

- Isten áldjon – suttogta Scana, és életében először irigyelte az emberfiakat. És bár észre sem vette, a betlehemi láng az ő lelkében is kigyulladt: másnap reggel, már nem törődött a faggyal, a hideggel, csak boldogan repdesett: szépnek látta a világot.

#Scana #Karácsony