- Nagyon szép ez a vidék – állt meg a biciklizés közben a férfi.
- A semmi?
- A semmi néha minden, mert értelmet és tartalmat tudunk adni neki. Aki az úton kocsival elszáguld, talán észre sem veszi, hogy milyen gyönyörű az alföld síkja és a hengeres szalmabálák összhangja. Az egyik Isten alkotása, a másik az emberé, mégis harmóniába kerül.
- Ez az életem.
- Igen. Az élet olyan, mint egy hengeres szalmabála.
- Miért?
- Nem tudom - vonta meg a vállát a férfi[1].
- Ismerlek már! Nagyon pontosan tudod, nem szoktál ok nélkül mondani semmit. De ettől függetlenül, még igazad lehet. Az én életem legalábbis ilyen: egyszerű vonalak, magától értetődő dolgok és ezek között próbálok meg boldog lenni és valamit kezdeni magammal. Látod ezeket a szalmabálákat? Aki először találkozik velük, úgy gondolja, elég megpöccinteni és arrébb gurulnak. De nem, valójában megmozdíthatatlanok. Ahogy az életben is vannak olyan dolgok, amiken nem tudunk változtatni.
A férfi nem akarta megkérdezni, hogy pontosan mire gondol az asszony, vannak gondolatok, amiket jobb végig nem görgetni, szavak, amiket jobb nem kimondani… - Azért próbáld meg! Hátha mégis sikerül!
A nő szót fogadott, nekifeszült az egyik szalmabálának, de az jottányit sem mozdult.
- Látod? - kérdezte a férfit. - Semmi. És különben is, ha sikerült volna, mi értelme lenne? Pár centivel arrébb kerül. Sziszifusznak több sikerélménye volt, ő legalább feljutott a hegy csúcsára, mielőtt legördült volna a fittnesz kövecskéje. Itt bármit is teszek, nem lesz látszata, se eredménye.
- Ez nem igaz. Ha látszólag semmi sem változik, de miénk lesz a tudat, hogy megtettük, hogy lehetséges változtatni. Hogy lehetséges a lehetetlen, hogy változtatni tudunk a sorson. Próbáld újra!
- Újra veselkedjek neki? Nem vagyok egy Mrs. Sziszifusz!
- Nem! Állj csak a kettő közé és úgy próbáld meg.
- Úgy nem érem el…
- Legalább nem szúrja meg a kezedet a szalma!
A nő vállat vont és megpróbálta. Beállt két bála közé és elképzelte, hogy eltolja őket. Megfeszültek az izmai és imitálta a mozdulatot.
- Gratulálok! - kiáltott fel a férfi.
Az asszony körbenézett és valóban, mintha a két bála távolabb került volna egymástól.
- Ez nem lehet igaz. Ez csak beképzelés, csak illúzió - tiltakozott.
- És ha az lenne? Számítana? Az élet a meztelen tényeken túl csak illúzió, ezek az illúziók azok, amik emberré tesznek minket. A tények nem számítanak. Például fajfenntartás a tény, ami ezen túl van: a szerelem, a szülővé válás, az anyaság és az apaság csupa olyan illúzió, ami emberi voltunk titkát rejti.
- Illúziók - bólintott a nő. - Az egyetlen, ami számít.
És ezzel újra felszálltak a biciklire és továbbhajtottak, hiszen még hosszú út várt rájuk. Hogy történt-e valami ott a szalmabáláknál? Csak illúzió volt.
[1] utalás Karinthy Frigyes: Drámák ecetben és olajban c. művére