"Művészi hitvallásom, hogy a festés nem cél, hanem eszköz arra, hogy közöljünk valamit a természet szépségének, csodáinak közvetítése által, másképp a világ és az ember jobbítása alkotásaimon keresztül." Szarka Hajnalka
Török Tündének a kiállításmegnyitóról írt posztja ide kattintva olvasható!
Maszkban
Ha rám nézel, maszkot látsz, csupán,
egy arcot, mit magamra vettem,
mert pucér lelkemet féltem,
magamat vállalni félénk vagyok:
festek magamról képet,
mely véd és eltakar.
E maszk lassan arcomra nőtt, a papírmasé bőröm rétege - ha letépnéd, lenyúznál, kínoznál, de ha egyszer őszintén néznél rám, ha szemedben látnám, hogy szeretsz, e maszk leolvadna rólam, s meglátnád meztelen szívemet.
Emlékezés
Visszanézek az falon át, mit emeltem múlt és jelen közé, keresem, ki voltam, az igaz énemet, kutatom, hol vesztettem el, keresem, ki volt az, ki önmagamhoz vezetett, ki mikrokozmoszomba univerzumot vetett, ráccsá válnak holt emlékeim, tegnap keresztből karantént emelek. az ifjúság, mit elveszítettem, gyermeki énem, mit felnőtté neveltem, beszürkült énem cellájának rabja vagyok
- de csak, míg meg nem fordulok, s a jövőbe nyíló ajtót ki nem nyitom, mert a jelen csak híd a múlt s a jövő között.
Magamnak vagyok őre
de kegyelmet hirdetek.
Petőfit olvasva
Petőfit olvasok, a költőt, kit az utókor márványtalpazatra emelt, hősi pózba kényszerített, szavait kőtáblába vésve, mert a múltból héroszok kellenek, s nem emberek.
Petőfit olvasok, a versekből az embert érzem, ki esténként megoldotta zekéjét, kigombolta ingét, s szerelemmel ifjú nejére nézett, várta már tűn a szerelmes ölelést, - bár a harcot hirdette, Júliában a békét kereste.
Petőfit olvasok, s azon gondolkozom, e poéta a békét miért nem lelte meg? Miért kereste mindig a harcot, a lángolást, miért nem tudott apaként, s férjként megnyugodni, miért nem adatott meg néki a nyárspolgári béke?
Petőfit olvasok, a költőt, ki tüzet gyújtott, s magával kezdve mindent felégetett: kit a vágy és az álom keresztre feszített, s e kín által lett valóban önmaga, életével kegyetlen portrét festve a gyáva utókorról, mely maszk-pecket rak a szájára, mert fél a tűztől, a gondolattól, a változástól, a szabadságtól, mely egy igazabb létre elvezet.
Tavaszváró
A télben élek és a tavaszt várom,
dermedten az életre vágyom,
mely otthon-börtönömből kiszabadít,
megújít mindent, körülöttem, s bennem,
rajzolt virágokat életre kelt,
a létezőből - lehetségest formál,
leolvaszt rólam fásult éveket:
lehetek újra gyerek,
mely rohan virágos réten,
tud sírni, kacagni,
hisz újra meséket,
a kell-ből, mint kopott ruhából vetkezik,
a szabadságot dúdolva táncra kel a Napnak…
A télben élve a tavaszt hiszem, csak nézz a szemembe, élet-szerelemmel, öreg szememben lásd meg arcodat, ráncaimban magát az életet, ősz hajszálaimat mérd ezüst értékkel, s lásd meg bennem azt
ki voltam, s lehetek.
Lélekből – Anima mea
Úgy járom én a világot, mint Mária, ki Názáretből Júdába futott, szíve alatt titkot hordozott: titkot, mit a világ halálra ítél, mely a világnak életet ígér.
Csak azt látod rajtam, hogy az utcán reggel sietek, hogy magamra húzom fázósan kabátom, hogy az első kávét vagy teát vágyom, hogy ne legyen számlám fizetetlen - csak a felszínt látod, hogy egy vagyok a számtalan hangyaember közül, ki reggel kel, dolgozik, s este ágyába esik, és nem látod bennem az istenit, a titkot, mint belém vetett az Élet hogy a teljesség csíráját magamban hordozom, hogy az egésznek én is része vagyok…
Csak az átlagot látod bennem, a homokszemcséjét a tömegnek, de ha meglátnád bennem az egyedit, a titkos kincset, mit szívemben hordozok, miről talán még én sem tudok, talán felfedeznéd magadban ugyanezt:
mert mindannyian magok vagyunk
a szántóföldön, mibe a Mester keze vetett:
és rajtunk múlik
rajtad
rajtam
hogy a hétköznapok humuszába rothadunk,
vagy termést hozunk-e, ezerszerest.
A költőnő
Lelkemet a sors megfagyasztotta, a dér letépte virág-dalaim, szavaimból jégvirágok nőttek - én könyvbe aratom szirmaik, s a lapokat tükörként tartom magam elé: látom, ki vagyok, én-től fosztottan, mit veszítettem, kifosztva magamat, meztelen de azt is, hogy csonkolt sorsom mily gyümölcsöt termett, mert a szépség a fájdalomból születik, és a szépség új kezdetet ígér…
A versekből készült lejátszási lista itt tekinthető meg:
Esőben
Novemberi bús esőben, lélekölő őszidőben, csillagvesztett éjjelen, fojtogat magány keze, holt lelkek kísérnek, emlékképek kísértenek, facsarják a szívemet, halál felé terelnek, mindent elveszejtenek…
Novemberi bús esőben, nyáron túl és télen innen, napfény csókja olyan messze, távol még az Advent fénye, életem kiüresedett, nincs már benne szerelem, távol már a szeretet, akarat sincs már bennem… - de újat ölelni csak az üres képes!
Töltsd be lelkem Istenem!