A Székely Nemzeti Múzeum városa: Sepsiszentgyörgy
Az „egyetlen realitása a nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának”: a Székely Nemzeti Múzeum
Amikor Sepsiszentgyörgyről, egy szellemi és történelmi kincsekben ilyen gazdag városról írok, nehéz egyetlen intézményt kiemelni, most mégis ezt teszem: a várost joggal nevezhetjük a Székely Nemzeti Múzeum városának. Az épület tervezője, Kós Károly (1883-1977) egy levelében[1] így írt a Múzeumról:
„Ez a múzeum ma egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának. Realizálása annak a szimbólumnak, hogy egy ősi, nemzeti kultúra él még mindig fiatal erőben, fejlődőképesen és mindeneknek ellenére itt az ősi Erdélyben, még akkor is, ha ez a föld ma már nincsen a magyar impérium birtokában.”
A több, mint másfél évszázados Múzeum története regénybe illő: Zathureczky Emilia (Cserey Jánosné, 1823-1905) alapította egy olyan korban, amikor nők önálló társadalmi szerepvállalása inkább kivétel volt, mintsem szabály. Már kislányként szomjazta a tudást: szerette a régiségeket, könyveket, érméket, megtanult latinul. 1841-ben házasságot kötött Cserey Jánossal, nászukat bő gyermekáldás kísérte, de idővel ez is megpróbáltatássá vált: mindegyik gyermeke és férje sírjánál is ott állt.
Az 1848-as forradalomban aktívan részt vett: pénzt és ékszereket adományozott a honvédségnek, zászlót, tépést és hímzést készített, a szabadságharc bukása után honvédeket bújtatott. Már önmagában ezért is méltó lenne az emlékezésre, de számos szervezetet is alapított, többek között nőegyletet, szegényházat, női ipariskolát, árvaházat, menhelyet, kórházat, s mindegyik közül a legfontosabbat, a Székely Nemzeti Múzeumot is, 1875-ben. Ez volt Erdély harmadik, a Székelyföld első ilyen intézménye.
A Múzeum 1879-ben került a székelység közös tulajdonává (ezért szerepel az intézmény pecsétjén ez az évszám), s 1911-ben készült el mai épületének központi eleme, Kós Károly tervei szerint. „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák”, s ez sajnos nagyon igaz volt ebben az esetben: a Világháború alatt a román betörés miatt a gyűjteményt Budapestre menekítették, az épületben katonai járványkórház működött, s mindezek betetőzéseként jött Trianon.
A nehéz idők ellenében ekkor töltötte be a Múzeum igazi hivatását: az erdélyi magyarság egyik legfontosabb szellemi központjává vált, ahogy Kós Károly szavai is igazolják. S jöhetett azóta is bármi: világháború, kis magyar világ, államosítás, átnevezés, a Székely Nemzeti Múzeum ma betölti küldetését.
A Székely Nemzeti Múzeum emlékkönyvébe
Ha valaki a Székely Nemzeti Múzeumot egy másfél évszázados, patináns, ódon intézményként képzeli el, nagyobbat nem is tévedhetne: mintha csak tegnap adták volna át az épületet, belül meg finom egyensúlyban vannak a legmodernebb interaktív megoldások és az eredeti kincsek. Két emeleten belül mindent bemutat, amit a Székelyföldről és a székelységről tudni kell. Ha valaki egynapos turistaként érkezik Erdélybe, ide érdemes eljönnie, legalább annyi tudásra tesz szert, mint egy hetes körutazással, de közben feltámad benne a vágy, hogy legalább egy hónapot töltsön ezen a tájon, hogy személyesen is meglássa mindazt a csodát, amibe itt belekóstolt.
Jómagam először a kétezres évek elején kerestem fel, s már akkor is rabjává váltam, így természetes volt, hogy 2026-os írói körutunkon is felkeressük, s hatalmas meglepetésre, egy teljesen megújult kiállítást találtunk, igazolva, hogy a jót még lehet fokozni. Sokszor tört rám a felismerés, hogy igen, itt is voltam, erről is írtam, de még többször, hogy igen, ide is el kellene jutni, ezt is át kellene élnünk! Ezt az élményt fogalmaztam meg a Múzeum emlékkönyvébe írt versemmel.
Két emelet,
kétezer év,
tengernyi szenvedés,
törhetetlen remény,
bölcső és koporsó,
ezernyi életszín,
mindaz, mit a székelység
adott nekünk, s megélt.
[1] KÓS Károly levele CSUTAK Vilmoshoz Budapest, 1912. november 23.
Hozzászólások