Fiatal lány, tehetséges költő, akinek verseit az egész világon ismerik. Kemény kibucnyik, s ennek a szónak az ismeri a súlyát, aki ismeri Izraelt. Született Budapesten, élt Palesztinában (a majdani Izraelben), meghalt Szombathelyen – az egyetlen nő, akit politikai okokból ítéltek halálra a 1920-45 között (mintha hálásnak kellene lennünk azért, hogy bírósági ítélettel gyilkolnak meg valakit és nem csak úgy lövik le, akasztják fel…). Minden adva van ahhoz, hogy a holokauszt megemlékezéseken fennhangon emlegessük a nevét – mégis zavart csend veszi körül. Miért?
És ami talán még fontosabb kérdés: mit kezdjünk az emlékével?
Én nem írtam még verseket Sem szépeket, sem nyerseket S itt állok mostan, íme, ím, S eljátszom másik rímein.
Leírom azt, hogy: andalog S alája írom: angyalok Azt írom le: hogy: szép zene S alája írom le, hogy: tiszta tó S alája írom: kis Kató Azt írom: szívem, szenvedő S egy rím van rája: szemfedő.
(Esti játék)
Szenes Hanna 1921-bene asszimilált zsidó családba született Budapesten. Megtanult héberül, 1939-ben kivándorolt az akkor brit mandátum alatt álló Palesztinába, ahol egy kibuchoz csatlakozott.
Fekete földünket szántja a népünk, Aranyos kévét arat a karja, Mire a kalász a földet takarja, Színaranyától csillog a képünk.
Honnan az új fény, honnan az új hang, Honnan a csendülő, zengő új ének? Honnan az új harc, honnan az új hit? Tetőled földem, tetőled Émek.
(Aratás)
1943-ban kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy visszatér Magyarországra zsidókat menteni, ezért csatlakozott a brit hadsereghez. Nehéz időszak volt ez: Palesztina földjén már akkor is ember embernek farkasa volt. A brit megszállók, a cionista és a vallásos zsidók, az arabok viseltek háborút egymás ellen. Az arabok természetesen inkább a németek felé húztak, a zsidók inkább az angolokhoz, ezért sokan az ő szolgálatukba álltak – de sokszor az angoloktól kapott fegyvereket inkább az arabok ellen fordították. Szenes Hanna nem ezek közé tartozott: ő valóban a népéért akart tenni, régi hazájában.
1944. március 13-án, még Magyarország német megszállása előtt, ejtőernyővel kidobták az egykori Jugoszlávia felett, a partizánok ellenőrizte területen. Június 9-én polgári ruhában átlépte a határt, ahol szinte azonnal elfogták (egyesek szerint valaki elárulta őket), majd kihallgatták és bíróság elé állították. Szerencsétlenségére, az ítélethirdetésre már a nyilas rezsimben került sor és halálra ítélték. 23 éves volt.
Bátor volt, hiszen amikor jelentkezett a bevetésre, tudta, hogy ha elfogják, a nemzetközi jog alapján halálra ítélhetik (hiszen egyenruha és megkülönböztető jelzés nélkül hajtott volna végre harci cselekményeket). Bátor volt, mert a kínvallatás ellenére nem árulta el társait.
Magyar hős volt? Bevallom, ezt nehezen tudom leírni. Hiszen Palesztinát tekintette hazájának, egy Magyarországgal ellenséges haderőt szolgált, s bár jó szándéka felől nem lehetnek kételyeink, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az akciót még március 19. előtt kezdték meg, amikor még nem szállták meg a németek Magyarországot, amikor még nem kezdődött meg a holokauszt, amikor lehet, hogy egy meggondolatlan akció inkább ártalmára lett volna a zsidóságnak, mintsem hasznára.
Bár kevés adat áll rendelkezésre, de valószínűsíthető, hogy a britek az egész küldetés tervezését elslendriánkodták. Szememben Szenes Hanna részben a britek áldozata, hasonlóan sok francia és német ellenállóhoz, akiket a biztos halálba küldtek, hiszen, amint már írtam, ilyen cselekményért abban a korban mindenhol kivégzés járt. Londonban kevesebbért is akasztottak.
Hős volt? Úgy gondolom, igen. Megtehette volna, hogy választott hazájában, Palesztinában marad. Megtehette volna, hogy a bajtársait elárulja, de nem tette meg.
Újra felteszem a kérdést: magyar hős volt? Erre a kérdésre még mindig nem tudok igennel válaszolni. Jogosnak tartom, hogy harcoljunk a hazánkat megszállva tartó hatalom ellen, hogy küzdjünk egy erkölcstelen rendszer ellen, de nem tudom elfogadni, hogy magyar a magyar ellen fogjon fegyvert. A szememben ez az egyik átléphetetlen erkölcsi Rubicon.
Solymáron élek, a falu határában fekszik az Angol temető. A sírokon Dávid-csillagok, lengyel és francia nevek sorakoznak – hősöknek tekintjük őket, annak ellenére, hogy hivatalosan ellenségeink voltak. Ez még inkább kijár Szenes Hannának, aki ellentétben az angolszász bombázókkal, harcával magyar állampolgárok életét akarta megmenteni.
Hadd állítsak fel még egy párhuzamot. Szenes Hanna és Kasztner Rezső. Mind a ketten zsidók voltak, cionisták és segíteni akartak sorstársaikon. Szenes fegyverrel, Kasztner tárgyalásokkal. Szenes senkit sem tudott megmenteni, Kasztner ezreket. Szenest a nyilasok végezték ki, Kasztnert egy izraeli zsidó. Hadd valljam be, nekem Kasztner életútja a kedvesebb, s fáj, hogy róla még kevésbé emlékezünk meg, mint Szenes Hannáról.
Túl kevesen vagyunk, túl sok a halottunk. A magyar föld hősöket terem, mert szinte egyetlen nemzedéknek sem adatott meg a XX. században, hogy békében élje le az életét. Emlékezzünk rájuk, függetlenül attól, milyen egyenruhában, milyen zászlók alatt harcoltak.
Szenes Hanna. Tehetséges költő (versei itt olvashatók), vértanúhalált vállalt a népéért. Ha nem is magyar hős, de legyünk büszkék rá, hogy szülőhazája Magyarország volt. Az Írás mondja: imádkozzatok, hogy ne legyen szombaton futástok… Imádkozzunk azért, hogy soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy helyesnek tartsuk magyarok ellen fegyvert fogni.