Szent Erzsébet utolsó éneke

A halál útján Isten csalogánya voltam, és mindig az életet daloltam, s bár farkasként lesett az elmúlás, most jó barátként gondolok reá.

Néha álmomban feltűnik egy meseország, régi hazám, anyám arca, tört magyar szavak, Országodat, Uram, ilyennek képzelem.

Anyámat megölték gyilkos kezek, férjem háborúban odaveszett, mindent elvettél tőlem, Istenem, és mindent megadtál a szeretetben.

Miként rózsává váltak a kenyerek úgy vált örömmé minden szenvedés, gazdaggá tett a szegénység, s ha meghalok, életre kelek.

Fázom, Uram, hidegek a falak, fúj a szél, remegek, Uram, de érzem, nemsoká nálad leszek, s újra átölel anyám és a férjem.

Nem félek, csak arra kérlek, óvd meg szegényeimet, légy Apjuk, ahogy anyjuk próbáltam lenni, ők voltak szívem legszebb kincsei.

Engedj magadhoz, Uram!

Rozványi Dávid