Tollaim

A skolasztikusok azt mondták, hogy a forma és a lényeg szorosan összetartozik, ezt jelen életünkben úgy értelmezem, hogy az eszköz és a mű, a végeredmény válnak eggyé az alkotás folyamatában.

A műveimet legtöbbször számítógéppel írom, ez a leggyorsabb módja formált szavaim rögzítésének, bár még így is gyakran lehagyják gondolataim ujjaimat. Néha azt hiszem a modern irodalom legnagyobb segítője és legnagyobb megrontója a szövegszerkesztő: könnyebb vele haladni, de nagy a kísértés, hogy feleslegesen burjánzó szavakkal töltsük meg az oldalakat. Régebben azzal próbáltam meg nevelni önmagam, hogy novelláimat kézzel írtam egy füzetbe: velem született lustaságom megtanított fukarul bánni a szavakkal, rávezetett arra, hogy minél kevesebb betűvel minél több gondolatot mondjak el.

Bármit is hoz a modern technika, a kézzel írott versnek és mesének sohasem múló varázsa van. Sokszor olyankor ér utol az impresszió, amikor nincs a közelben számítógép, a villamoson, séta közben, ilyenkor előveszem valamelyik füzetet és kézzel rögzítem. Nehéz feladat, mert ügyelni kell arra, hogy már elsőre a kész szöveget írjam le, ne kelljen javítani (vagy legalább ne feltűnően), hiszen sokszor előfordul, hogy a kéziratot elkérik tőlem, vagy lefotózva kell továbbítanom Tündének, hogy videót készítsen belőle.

Mindig két füzetet hordok magammal.

Az egyik, egy bőrkötéses kis füzet, a „karmelita” – ebbe szigorúan csak egy-két mondatos gondolatokat írok, mindig csak ceruzával. Ha lesz ezekből valami, akkor versképként osztom meg, leginkább csak pillanatképek maradnak a hangulataimról, az élethelyzetekről.

A másik füzet gyorsabban telik: egy gyönyörű, merített papíros könyvecske, a „bordó-füzet”. Valójában nem is igazából bordó a színe, de férfiúi hiúságom tiltakozik az ellen, hogy „rózsaszínnek” nevezzem. Ebbe a füzetbe mindig tollal írok. Nem ünnepi tollal, de olyannal, ami ünnepet lop a szívembe, ha kézbe veszem: fontos, hogy olyan embert vagy települést idézzen fel, aki, vagy ami, a szeretetébe fogadott. És persze fontos az is, hogy jól írjon: villamoson vagy padon ülve, egy fatörzsnek támaszkodva is szép, egyenes vonalat kell, hogy húzzon.

Végül vannak a „dedikálós” tollak: ezek kiválasztása egy-egy írói esemény előtt külön feladat. Természetes, ha olyan helyre megyek, ahol már jártam és tollat kaptam tőlük ajándékba, akkor azt használom: ha nincs ilyen, akkor veszem elő valamelyik „különleges”, VIP (Very Important Pen) tollamat.

Minden VIP tollamnak meg van a maga meséje, mert nem csak a könyveknek („Habent sua fata libelli”, ahogy a latinok mondták), de a tollaknak is, azonban a TiszaPen tollam története ezek közül is különleges.

A toll nem csak azért értékes, mert egy barátom, Jutka karácsonyi ajándéka, hanem azért is, mert addig még nem volt saját kézműves tollam: gyönyörűen ír, értékes, egyedi megmunkálású, s még a nevem is rá van gravírozva, azonban ezek még mindig nem tették volna a kedvencemmé, ehhez kellett még valami: a mögötte álló filozófia.

A TiszaPen tollakat Telekes Attila, akit azóta már barátomnak mondhatok, készíti. Igazi kézműves termék, minden toll kicsit más, akár fából, akár műanyaghulladékból készült – lényeges pont, hogy minden egyes toll a Tisza élővilágának megóvását szolgálja, akármelyik típusról is van szó, hiszen, az áruk jelentős része a szennymentesítés céljait szolgálja.

A tollal először Tiszaörsön, a költészet napi ünnepségen dedikáltam, s az erről készült képet elküldtem Atttilának egy rövid vers kíséretében.

És itt kezdődik annak a valaminek a szerepe, amit véletlennek, vagy sorsnak nevezünk: amikor terveztem a Tisza-tó biciklis megkerülését a fiammal, jutott tudomásomra, hogy Attila új honlapjának nyitóidézete a versem… Adta magát az ötlet, hogy találkozzunk és a szellemi dimenzióban született barátságot személyessé is tegyük. Attila nyitott volt az ötletre, a fiam is, s ha már hozzákezdtünk, tovább vittem a gondolatot: csináljunk videót is, és Tündét is beszerveztem!

Különleges élmény volt ellátogatni Attila műhelyébe és látni a szerszámokat, a munkafolyamatokat, amik által az értéktelenből érték születik. A tollak vagy fából, vagy kupakokból készülnek: míg a fatollak első ránézésre is prémium termékek, amik emelik a térség hírnevét, addig a kupakból készültek valódi műalkotások, megidézik az élővilágot (örök kedvencünk a jégmadár) és a világmindenséget.

Attila mesélte, hogy amikor egyszer elment Tiszához, hogy feltöltekezzen, látta a sok hulladékot a hullámokon, s elhatározta, hogy valamit kezdeni kell ezzel. Amikor otthon ötletelni kezdett, tollat keresett, s ekkor jött az isteni szikra: a tollkészítés.

Elgondolkoztam azon, mennyire hasonló kettőnk munkája: ő az értéktelen, kiüresedett kupakokból teremt értéket, én a kiüresedett, értéktelenné vált szavakból.

Érdemes ellátogatni Attila honlapjára és Facebook oldalára, s gyönyörködve nézni ezeket az iparművészeti alkotásokat, és azt, hogy kik használják (köztük én is)…

Ezek a tollak egyszerre simulnak a kézbe és a lélekbe is…

Képek ide kattintva érhetők el!

#TiszaPen #TiszaTó #Tisza