Nemzeti mitológiánk része, hogy Mátyás király óta nem volt olyan háborúnk, amit megnyertünk volna, mintha örökségünk kitéphetetlen része lenne, hogy mi mindig a vesztes oldalon állunk (ami persze nem igaz, hiszen a XX. században is volt olyan hadműveletünk, amit önállóan hajtottunk végre és tartós eredményt hozott: Kárpátalja visszacsatolása 1939-ben).
Először tegyük fel a kérdést: mikor tekinthetünk egy háborút, vagy háborús eseményt győztesnek, vagy vesztesnek. A középkorban egyszerű volt a válasz: aki az ütközet után a csatatéren töltötte az éjszakát, már győztesnek tekintette magát. Véleményem szerint győztes vagy vesztes, a győzelem vagy vereség kérdését az dönti el, hogy a felek kezdeti céljai miképpen teljesültek – ez általában nem azonnal, sokszor csak hónapok, néha évek múltán derül ki.
A hagyományos értelemben fényes sikert arattak a tatárok (mongolok) a magyarok felett – azonban ennyire fényes volt ez a diadal? Nem csak arról van szó, hogy a mongolok is hatalmas veszteséget szenvedtek (Batu kán páncélos testőrségének 30 tagját veszítette el, beleértve a parancsnokukat, Bakatut is), sokkal inkább arról, hogy két legfontosabb céljukat nem tudták elérni: a magyar király, IV. Béla el tudott menekülni, így a magyar központi kormányzat is megmaradt, ráadásul jelentős magyar haderő élte túl az ütközetet. Hogy ez milyen sokat jelentett gondoljunk arra, hogy hogyan omlott össze minden, azután, hogy II. Lajos király az ország főuraival együtt meghalt a mohácsi csatasíkon…
A hadjárat folytatása is kudarccal végződött: igaz, hogy az országot szinte teljes egészében elfoglalták, de folyamatosan harcolniuk kellett, az előrehaladásban lassan lemorzsolódott a hódító sereg. Amikor Trau (a mai Trogir) alá értek, már annak a mai szemmel nézve falusi méretű kisváros ostromával sem bírtak. Ráadásul, a meghódított területeken sem tudtak teljes diadalt aratni: példátlan módon mintegy 160 magyar várat vagy kolostort nem tudtak bevenni(pl. Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és Abaújvár biztosan megmenekült)! Ezekre korábban egyetlen hódításuknál sem akadt példa.
Valószínűsíthető, hogy ezekért a kudarcokért vonultak vissza, nem pedig, ahogyan a régebbi történetírás állította, Ögödej kán halálhíre miatt (hogy ez mennyire nem volt fontos, jól mutatja, hogy az új kán megválasztására csak 1246-ban került sor, ráadásul a választáson Batu kán meg sem jelent).
Azt hiszem, erre a történelmi eseményre is illik Mindszenty jelmondata: „Devictus vincit!” (Legyőzetve győz!).
Comentarios