A halottak nem tesznek fel kérdéseket, csak az élők keresik az értelmet a sorsukban…
A kígyó szemébe nézve
Nyáreste volt és én már nagyon fáradt voltam az egész napos vezetéstől, éreztem, majd leragadnak a szemeim. Ilyenkor nem szabad kockáztatni, meg kell állni és pár perces sétával felfrissíteni a vérkeringést. Mivel a magyar utak egyik jellegzetessége, hogy nemigen rendelkeznek pihenőkkel, egy mellékutat kerestem a szememmel, végül egy hívogató földút csábított el. Már az is felüdülés volt, hogy kikapcsolhattam a motort és nem kellett meredten figyelnem. Mielőtt kiszálltam volna, egy pillantást vetettem a navigációra: még majd háromnegyedórás út várt rám. Balatonederics határában jártam.
Jó esett kinyújtóztatni a tagjaimat. Egy cigarettára gyújtottam és sétálgatni kezdtem az erdő mellett domboldalon: gyönyörű nyáreste volt, amikor a hőség fojtogatása már engedni kezd és a nap is lebukik a hegyek között. Pár méterre távolodhattam a kocsitól, amikor észrevettem, hogy amit erdőnek hittem, valójában egy elvadult kert, amibe a bejutást egy sorompó és egy fenyegető szöveget tartalmazó tábla akadályozza meg. Az egész olyan abszurd és idejétmúlt volt, hogy éreztem, hogy le kell fotóznom.
Amikor kivettem a mobilom a tartóból, rögtön egy nem-szeretem üzenet ugrott fel. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy bár csodálatos dolog a haladás, de egyben kiszolgáltatottá is tesz. Csodálatos a mobilnet, hogy sohasem magányos az ember, de közben sohasem lehet egyedül. Kikapcsoltam a netet, nem akartam, hogy bármi is elrontsa a percet. Szabadnak éreztem magam. Az pillanatokban mindig a szerencsétlen sorsú Abélard Szombatesti himnusza ötlik fel bennem:
Óh milyek s mekkorák
azok a szombatok,
mikkel az ég örök
udvara zeng s ragyog!
Törteknek pihenés,
bátraknak jutalom.
Isten lesz minden, és
mindenben Ő honol.[1]
Lefotóztam a sorompót. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy nem lenne nehéz megkerülni, de a törvénytisztelő állampolgár énem megakadályozott benne, így tovább sétáltam felfelé a domboldalon. Hamarosan egy keresztút fordult a kert felső oldalára, Már épp visszafordultam volna, amikor egy ösvényt vettem észre. Mivel itt nem volt semmiféle tiltó felirat, pár lépést tettem befelé. Mintha egy épület falait láttam volna. Mivel már erősen sötétedett, csináltam pár képet és visszatértem az útra. Nem voltak illúzióim arról, hogy bármi is látszódna a képeken, de azért rápillantottam a kijelzőre. Ahogy sejtettem: ha valaki nem tudná, mit ábrázol, nem látna semmit az épületből. Azonban az egyik képen láttam egy fehér foltot. Elsőre azt hittem, becsillant egy csintalan napsugár, de már nem volt seholsem a Nap, így ránagyítottam. Először, mintha egy alak lett volna, aztán ahogy jobban széthúztam a képet, mintha egy asszony lett volna. Háttal állt nekem, de fejét válla felett felém fordította és mintha a szemével hívogatott volna.
Ha lett volna eszem, akkor ebben a pillanatban legyintettem volna és visszaindulok a kocsihoz… De nem volt. Valami olyasmit éreztem, amit a fehéregérke élhet át a kígyó szemébe nézve: mennem kellett, befelé a kertbe.
Tovaszállt illúziók
Az ösvény azonban kevésbé volt hívogató, érződött rajta, hogy régen nem járt senki sem rajta. Vajon a nő hogyan jutott be oda? Lehet, hogy a sorompón szereplő tiltást nem vette komolyan? Lehet, hogy én is jobban jártam volna. Minden akadály ellenére azonban elértem a házat. Annak ellenére, hogy már nemzedékek óta lakatlanul állhatott, meglepően jó állapotban volt: még nem hullott le a vakolat, még járható volt a lépcső, még látható volt a díszek nyoma a falakon… Valamikor még tudtak építkezni, gondoltam magamban. Bezzeg a ma embere csak firkálni tud, néztem egy graffitire. A mobilommal rávilágítottam: „Én nem mennék fel”.
- Megszívlelendő tanács, nemdebár?
Meglepetten néztem a hang irányában: egy meghatározhatatlan korú nő volt, akinek finom vonásai régi korokat idéztek fel.
- Bocsásson meg, hogy csak úgy bejöttem ide… - próbáltam ügyetlenül valamilyen elfogadható mentséget találni illegálisnak mondható behatolásomra.
- Ne törődjön vele… - legyintett a nő. - Akik ide bejöttek, többet veszítettek, mint holmi szabálysértési bírság.
- Mit? - kérdeztem, bár előre sejtettem, hogy a válasz, amit kapni fogok egy C-kategóriás amerikai horrorfilmet fog idézni.
- A szerencsésebbek az életüket…
- És a kevésbé szerencsések?
- Az illúziókat. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy az élet elvesztése a legnagyobb rossz, ami történhet velük, pedig a legrosszabb az illúziók, az álmok nélküli létezés. Ez a ház az elvesztett illúziókra épült. A régiek ezt tudták, ők még az olyan illúziókért lelkesedtek, mint a szabadság és a haza.
Eszembe jutott, hogy mit olvastam a kastély történetéről:
- A Nedeczkyekre gondol?
- Igen. Bár ősi család voltak, mégis, tudtak lelkesedni. Nemesek voltak, nagy tettekre hivatottak, s amikor lehullott 1848 dicső csillaga, úgy érezték magukat, mint a rácsok mögé zárt párduc[2]. Merész álmokat álmodtak egy új forradalomról, de erejükből nem futotta többre, mint hogy elhallgattassák a zenekart, amikor a császári himnuszt akarták játszani. Hősök voltak a bitófa árnyékában, a kartácstűzben, de a hétköznapok és a tétlenség felőrölte őket. már csak élni akartak, semmi többet, családot alapítani, házat építeni. Illúziók nélkül élvezni az életet.
- És sikerült nekik?
- Hiába, a kékvér is csak vörös… A nemesi cím, a birtok álorcája mögött ugyanolyan boldogságokra vágytak, mint az egyszerű emberek, és ugyanúgy nem érhették el. Aki egyszerű életre vágyik, annak az egyszerű halál lesz a sorsa.
Jenő[3] arról ábrándozott, hogy fiatal feleségével Emmával békés élet lesz az osztályrésze itt, de épp csak elkészült a kastély első szintje, az asszony tüdősorvadásban elhunyt. Csak két évig éltek együtt.
- Szomorú történet… - jegyeztem meg.
- Valóban az lenne? - nézett rám a nő. - Én úgy gondolom, hogy sokkal szomorúbb, ha az ember, vagy a házasság éli túl az illúziókat. Két évig éltek együtt, szerelemben, boldogságban, mint a mesében. Aztán meghalt az asszony, nem kellett megélnie, ahogy a házasság megkopik, ahogy a férje már unottan néz rá, nem kellett undorral néznie a férjére, nem kellett megélnie a magárahagyatottságot. Igaz, hogy csak két évig volt asszony, de ez a két év a boldogság illúzióját adta meg neki.
- És a férje?
- Neki már nehezebb sors jutott: élnie kellett. Tíz év múltán, 1892-ben képviselő lett és befejezte a kastélyt. Azután a 74. születésnapján öngyilkos lett.
- Tragikus- mondtam, mert nem jutott eszembe jobb ennél a közhelynél.
- Megint csak mérlegelni kell. Mi jutott volna neki, ha életben marad? Öreg volt, reuma gyötörte, mi várt volna még rá? Legalább az illúziója megmaradt, hogy egy jó világot hagy itt, ami neki ugyan nem termett boldogságot, de egyébként, nagyjából-egészéből a legjobb.
- És nem így volt?
- Március 12-én, hajnali egykor ölte meg magát… 1914-ben. Ha még vár pár hónapot, megéli a Világháború kitörését és látnia kell, hogy minden, amiben hitt, amiért él, semmivé foszlik. Öngyilkossága, mint minden önpusztítás, értelmetlen és felesleges volt, mégis, egy szempontból a hasznára vált: azelőtt hagyta itt ezt a világot, mielőtt minden illúziója semmivé foszlik.
- Már akkor is nemzeti sport volt az öngyilkosság…
- Akkoriban az emberek nagyon tudtak élni és meghalni, mindent csak nagyon csináltak. Talán ezért kívánjuk vissza annyira azt a kort, ebben a semmilyenné váló modern időben. Azonban a romlás csírái már akkor is kicsíráztak… - emlékezett vissza a nő.
A zsenánt-gyilkosság - 1912.
- Akkoriban még rend volt a világban - fűzte tovább gondolatait a nő. - Mindenki tudta, hol van a helye, hogyan kell viselkednie, hogyan kell élnie és halnia. Azonban valami megindult a XIX. század hajnalán: az emberek elkezdtek gondolkodni és érezni, boldogok akartak lenni, jelentsen bármit is a boldogság.
- A boldogság iránti vágy nem örök? - vettem ellen.
- Valamikor a boldogság annyit tett, hogy valaki része lehet a közösségnek és annak a javára volt, teljesítette a kötelességét. A paraszt boldog volt, ha az egész napos kemény munka után azzal a reménnyel hunyhatta le a szemét, hogy jó lesz a termés. A katona boldog volt, ha tudta, hogy a hazájáért adhatja életét. A pap boldog volt, mert érezte, hogy a lelkeket a magasabb dimenzióba tudja emelni és békét hint a lelkekbe. Akkor úgy gondolták, hogy a „kötelesség” szebb szó, mint a „boldogság”, ha mégis a boldogságra gondoltak, akkor a „mi”-ben és nem az „én”-ben gondolkozott. Azonban jöttek a filozófusok, a költők és zenészek és elhintették azt a mérget, hogy mindenki megtalálhatja a saját boldogságát is, hogy lehet szebb és jobb is az élet.
- És nem volt igazuk?
- Sokan elhitték, én is… - hajtotta le fejét a nő. - Azonban boldogabbak lettek az emberek azóta, hogy keresni kezdték a saját boldogságukat?
Választ sem várva folytatta:
- Itt volt például a szakácsnő.
- Kicsoda?
- Simon Károlyné - vonta meg a vállát a nő. - De miért fontos, hogy hogy hívták? Szakácsnő volt, a szó klasszikus értelmében, aki az élet minden ízét szerette. Szeretett jókat enni, úgy mondták, olyan töltött galamb volt, s bár már benne volt a korban, közelített hatodik évtizedéhez[4], nem tudott betelni azzal, amit a hús örömének mondtak. Fiatalabb kedvese is volt, de neki ez nem volt elég: nem volt hajlandó megöregedni, élvezni akarta élete minden napját. Nem illett abba a korba, amikor az egyszerű emberek szemében az a nő, aki élvezni akarta és merte az életet, már úgymond rosszhírű volt. Egy tisztes asszonynak zsenánt volt mindez, legfeljebb a társadalmi rang nélküli „lyánok” engedhették meg ezt maguknak, de ők nem voltak valódi részei a közösségnek. Az asszony, legyen kis-, nagy-, tekintetes-, néném-, vagy bármilyen más asszony nem tehettek meg bármit, csak az egyéb nőnemű lények, a „lyányok”. Ők lehettek angyalok, vagy akár ördögök is. De ez a nő nem volt hajlandó mindezt tudomásul venni, ha úgy hozta a kedve, az éjszaka közepén felkerekedett egy szobaleánnyal, hogy a kocsmában mulasson. Éjféltájt értek haza, közben jókat kacarásztak mindazon illetlenségen, amit az éjszaka során elkövettek, ahogyan incselkedtek, huncotkodtak a legényekkel, anélkül persze, hogy akárcsak megérintették volna egymást. Úgy gondolták, nem tettek semmi rosszat…
- Pedig?
- A legnagyobb rosszat tették, szembesítették a világot saját képmutatásával. A formák akkorra már túlélték a tartalmakat: mindenki többre vágyott, mint a szokások, a szabályok engedélyeztek volna, de féltek áthágni azokat. Ennek a szakácsnőnek is ez volt az igazi bűne: ha csak hempergőzgetett volna úgymond titokban a fiatalabb szeretőjével, félrenéztek volna, de azzal, hogy nyíltan vállalta a hús iránti vágyát, megbocsájthatatlanná vált a bűne. Meg kellett lakolnia ezért - mutatott lefelé a nő… - A személyzeti folyosón várta a kedvese, aki ezen az éjszakát nem szolgált rá erre a megnevezésre: kilenc késszúrással megölte, majd otthagyta a tetemet. Az már csak a desszert, hogy a szemtanú, aki mindezt látta, ahelyett, hogy segítséget hívott volna, kifosztotta a hullát.
- Azt hiszem, ezt hívták akkoriban szerelemféltésnek…
- Szerelemféltés - gondolkozott el a nő. - Talán nincs nagyobb hazugság a világon, mint amikor szerelemféltésnek hívják a féltékenységet. Aki valóban félti a szerelmet, ami két ember között van, az azért tesz valamit, hogy újraélessze mindazt, amit még megmaradt, ami egykor szép és teljes volt. A „féltékenység” szó nem véletlenül ered a „félelem” szóból. Aki féltékeny, az valójában nem a másikat szereti, hanem saját magát, fél szembenézni saját értéktelen voltával, azzal, hogy ő kevés a másiknak. A szakácsnőnek ez volt a bűne, amiért halállal kellett lakolnia: szembesítette a kedvesét azzal, hogy nincs benne annyi élet, amennyit ő szomjazik…
Az árnyék-gyilkosság
- Furcsa, hogy az emberek, ha saját magukkal nincsenek békében, másokkal háborúznak - próbáltam meg valami okosat mondani.
- Az erőszak, amit háborúnak nevezel, sohasem jó… Ez a kastély sok fekete titkot rejt, s nem tudni, hogy melyik a szörnyűbb: amikor mások, vagy amikor saját magunk ellen fordul az erőszak. A történet folytatódott. Miután a gróf tizennégyben öngyilkos lett, a kastély már nem otthon volt, hanem csak egy ingatlan, amivel kereskedni lehet. Tizennégy év múltán egy pesti ügyvéd vette meg … Szegény Laci[5]… - sóhajtott halkan a nő. - Talán ő is arról álmodott, hogy itt, a Balaton sarkán egy boldog menedékre lel, ha már a városi levegő elszürkítette a lelkét.
- És nem így történt?
- Nem… Az emberek sokszor gondolják azt, hogy ha helyet változtatnak, máshová költöznek, el tudnak menekülni a problémáik elől, de ez is csak olyan hazugság, mint a többi. Az embernek ott kell szembenéznie a démonjaival, ahol éppen van. Ezen nem segít egy balatoni nyaraló…
- A démonok ide is elkísérték?
- Mindenhová, hiszen a lelkében laktak. Édesanyját elütötte a villamos, a munkájában temetkezett, de nem jutott egyről a kettőre: az ügyfeleit elvesztette, az adósságai szaporodtak, már nem is beszélgetett senkivel, csak a Bibliát citálta. Elhatalmasodott rajta a komorkór[6], az orvosok megpróbáltak segíteni rajta, de aztán…
- Mi történt aztán?
- Azt híresztelték, hogy a felesége megcsalja.
- És ez igaz volt?
- Fontos ez? Az emberek, ha hűségről beszélnek, mindig arra gondolnak, hogy mit nem szabad megtenni. Pedig az igazi hűség sokkal több ennél, arról szól, hogy mit teszünk meg.
- És mit tesz a hűség?
- Az igazi hűség azt jelenti, hogy mindig a másik mellett vagyunk, amikor annak szüksége van ránk. Lényegtelen, hogy a nő gyakorolta-e a szerelmeskedés művészetét mással: nem állt a férje mellett, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá. Amikor rokonlátogatóba ment a gyerekükkel, a férje önkezével véget vetett az életének.
- Itt?
- Nem, bár kétségtelenül sokkal színpadiasabb lett volna. Otthon, a Városház utcában, de az árnyéka rávetült erre a kastélyra és az özvegy életére. A szeretője is öngyilkos lett Talán ő is megfáradt, talán bántotta a lelkiismeret, hogy ő is benne volt abban, hogy a férj önkezűleg vetett véget az életének, talán érezte, hogy az asszonyt nem tudja megtartani… Az ember tetteinek ritkán van egyetlen oka, míg a tettek következményei számtalanok. A nő így, mint feleség és szerető is kudarcot vallott. A sorsa is utolérte.
- Gyilkosság? Öngyilkosság? - próbáltam meg érdeklődni.
- Rosszabb… Életben kellett maradnia.
A svindlerek
- Néha úgy gondolom, hogy meghalni könnyű… Véget vet mindennek, nincs további szenvedés, nincs további küszködés, s nem kell mással fizetni érte, mint azzal a kevés és bizonytalan boldogsággal, amikkel a hátralévő évek kecsegtetnek. Az asszony megpróbálta folytatni az életét, gondoskodni magáról és a családjáról. Folytatni akarta az életét, a sok halál és gyász után élni szeretett volna és örülni az életnek. Reménykedett még a boldogságban. Erős asszony volt, mert a körülményei megkeményítették. Igaz, hogy a férjénél a krach[7] az utóbbi években állandó albérlő volt, de azért nem úszott el még minden befektetése. Az asszony lassan rendezni kezdte a pénzügyeket, a részvényeket pénzzé tette, az ingatlanokat megpróbálta értékesíteni, lassan úgy tűnt, kezdenek rendbe jönni. Aztán… - hallgatott el szégyenlősen a nő.
- Mi történt?
- Rátalált, amit egész életében keresett: szerelmes lett. Életében először. Megtalálta álmai férfiját, azt, akiért mindent feláldozott volna. Eladta a rosszemlékű budai lakást, s ő is új életet akart kezdeni a kastélyban, minden elfelejtve. A férfi ráállt erre, s leköltöztek, hozzáláttak az épület és az életük megújításához…
- Akkor mi volt a baj? Álomlak, álomlovag, lezárt múlt…
- A baj csak az volt, hogy a „lovag”, Kaály Nagy Adorján, még vagy tucatnyi nőnek volt az álomlovagja, ennyinek ígért életreszóló kötést. Egy svindler, egy házasságszédelgő volt. Amíg tartott a pénz, addig tartott csak a szerelem, utána kámforrá vált, s a nő szégyenözvegyként, adósságokban fulladozva magára maradt. Amikor aláírta a kontraktust, egy korszak búcsúzott az épülettől. Egy korszak, ami még a nemes eszmékkel kezdődött, és szélhámosságokkal fejeződött be, amiben a nemesurak és hölgyeik önmaguk karikatúráivá váltak…
- Ki lett az új tulajdonos?
- Az új idők méltó képviselője… Marich Jenő.
Gondolatban beugrott pár kép, pár emlékfoszlány erről a névről. Filmek, csalások, panamák… Batthyány Gyula zseniális festménye a harmincas években születő új világról, mely a múltból minden rosszat átmentett annak erényei nélkül.
- Ez a kastély addig is megélt rengeteg tragédiát és szépséget, minden fájdalmat és gyönyört magába zárt, de ezek mind az itt lakók sajátjai voltak, ők élték meg és az ő titkuk volt. A kastély kiüresedett, már csak díszlete volt a hangosfilmeknek[8], hogy a falakat, amiket átitatott a sors, cukorkát szopogató cselédlányok és szabadnapos bakák nézegessék a zsöllyéből.
Semmi nemes eszme, semmi mindet átható és átformáló érzemény, csak a nyers és pucér haszon. Aztán eljött a végpusztulás, ami egyszerre nevetséges és tragikus.
- Mi történt?
- ’44-ben, amikor már Budapestet körbekeretette a muszka, ide költöztették a japán nagykövetséget, és amikor előtte átvizsgálták a házat, megtalálták a jeladót, amivel Marich egyszerre adott titkos jelentéseket a szovjetnek és a náciknak. Valószínűleg úgy gondolta, hogy bármelyik is fog győzni, be tudja nyújtani a számlát. A spion-spekuláció azonban kudarcot vallott, az időzítés szerencsétlen volt, s mivel már a húszas évek óta gyanakodtak rá, a számonkérés elől a halálba menekült. Ő volt a kastély utolsó áldozata.
- És utána?
- Utána már semmi, csak a lassú pusztulás.
A túlélő
- Köszönöm, hogy elmondta nekem mindezt…
- Bevallom, nem voltam önzetlen.
- Ha valamivel meghálálhatom… De a pénztárcám a kocsiban maradt.
- Nem pénzt kérek… Hanem pár szót, lehet téves, csak őszinte legyen.
- Mit szeretne hallani?
- Elmondtam az egész történetet, azoknak a véres krónikáját, akik itt haltak meg.
A nőre néztem és felidéztem magamban mindent, amit az este folyamán elmesélt.
- Nem mindenki halt meg… Egy valakinek nem mesélte el a halálát.
- Igen. Ez az egy érdekel engem. Az asszony sorsa. Hogy ő miért nem halt meg?
- Pontosíthatom a kérdést?
- Inkább én… Hogy miért nem hallhattam meg? Miért kell azóta is itt kísértenem, a falak fogjaként? Miért nem lelhetek én is nyugalomra? Csak én maradtam életben. Meghalt a nemesúr és az úrnő, a szakácsnő, a férjem, a szeretőm, a kastély utolsó tulajdonosa… Mindenki, csak én maradtam meg, nem tudok szabadulni.
Elgondolkoztam: - A történet minden szereplője ölt vagy meghalt, vagy a kettőt együtt művelte öngyilkos lett. Az epigonokat[9], mint a házasságszédelgő és a hullarabló, most hagyjuk figyelmen kívül.
- Rendben - bólintott a nő.
- Ők mindannyian hittek valamiben. Nem a klasszikus értékekben, mint a korábbi korokban, nem az Istenben és hazában, ezek már kiüresedett fogalmak voltak a számukra, de hittek abban, ami még megmaradt a modern korban is: a szerelemben. Szeretni már nem tudtak, de még meg tudták élni a szerelmet.
- Szerelem, szeretet… Mennyire hasonló a kettő…
- Pedig talán nincs két ennyire ellentétes érzés: a szerelem birtokolni akar, a szeretet adni. Ők már adni nem tudtak, de még képesek voltak a legvégső árat is megadni azért az illúzióért, amit szerelemnek neveztek.
- És én…?
- Én nem mondhatom ki, ez olyan gondolat, ami csak első szám első személyben lehet kimondani.
- Én… - kereste a nő a szavakat. - Nem szerettem igazából senkit sem. Sem a férjemet, sem a szeretőmet, csak egyszerűen élveztem a szerelmet. Csak a vágyam keresett tárgyat, csak mindig szükségem volt valakire, akivel megélhettem. Amikor a férjem öngyilkos lett, akkor persze, megsirattam és nem csak illemből, mégis valahol könnyebbültem, hogy végre élhetek. Szabadon, boldogan, korlátok nélkül. Amikor kislány voltam, a szabadságról azt mondták, hogy az a valami, amiért 1848-ban küzdöttünk, az, amiről Petőfi szavalt a Nemzeti Múzeumnál, de már akkor is úgy éreztem, hogy a szabadság az, ha nem mások mondják meg, hogy mit tegyek és mit nem.
- És szabad lett végül?
- Igen, szabad voltam, mert nem szerettem senkit. Nem volt senki, egy kivételével, akinek kiszolgáltattam volna magamat azzal, hogy szeretem. Most azonban látom… Azzal, hogy nem szerettem, de még szerelmes sem voltam, az igazi élettől fosztottam meg magamat. És meghalni csak az tud, aki élt is előtte. Köszönöm, hogy segített.
- Nem hiszem, hogy tudtam volna segíteni… Nem tudom, hogyan tudna megszabadulni innen.
- Ne kerülje a szót: nem tudtam, meghalni, tehát még létezem, és ami létezik, képes változni is. Várni fogok.
- Mire?
- A könnyekre. Ha meg tudok siratni bárkit is a kastély áldozatai közül, érezni fogok és megtisztulok. Ha a könnyeimmel el tudok búcsúzni tőlük, szabad leszek, de nem azzal a külső szabadsággal, amiről kislánykoromban álmodtam, hanem az igazival, ami belülről fakad. Az ember csak azt tudja elengedni, amit előtte a kezébe fogott. Isten áldja.
- Isten áldja önt is…
Újra egyedül voltam, a sötét kastélyban. Nem volt könnyű az út kifelé, a bozót most mintha még sűrűbb lett volna, végtelen hosszúnak tűnt, mire visszaértem a kocsihoz. Mielőtt beindítottam volna a motort, megpróbáltam betáplálni a célt, de a navigáció lefagyott: percekbe telt, amíg rájöttem, hogy kikapcsoltam a mobilnetet.
Magamban felnevettem: milyen csodadolgok történnek, ha az ember kicsit offline módra vált!
A nevetésem azonban nem volt őszinte: ott kísértett bennem a kérdés, hogy vajon én élek-e, vagy csak valami látszatvilágban mozgok? Vajon én tudok annyira szeretni és gyűlölni, mint a kastély áldozatai?
Vagy ha egyszer véget ér földi pályafutásom, én is a kúria fogja leszek örökre, mint az Fekete kastély asszonya?
[1] Pierre Abélard Szombat esti himnusza, Babits Mihály fordítása
[2] Utalás Rainer Maria Rilke: A párduc c. versére.
[3] nedecei Nedeczky Jenő (1840–1914)
[4] 57 éves volt
[5] Dr. Vág László
[6] depresszió
[7] csőd
[8] 1937-ben itt forgatták a 3:1 a szerelem javára c. filmet
[9] tehetségtelen utánzó
A képet köszönöm Esthernek!
コメント