Minden vár más halálra ítéltetett e földön, van, melyeket szorgos robbantómesterek töröltek el a földről majdnem teljesen, másokat az új telepesek hordtak szét, becsülve kövei értékét, másokból kaszárnyát formált a császári akarat, fekete-aranyt szolgáltak már a fegyverek, már nem lengett a „Cum Deo pro libertate”.
Siklósnak vára, Tenkes kapitánya, ezer múlt rakódott egymásra, mint ősi tenger fenekén a rétegek: harcos lovagok, törökök, kurucok, labancok, árulók és hősök, hivatalnokok és pénzemberek mind-mind kísért az erős falak között összeolvadnak, mint borban a szőlőszemek.
Dúdolom magamban, mint buta gyermekdallam, hogy fellobban a magyarok virtusa, magamban érzem ezt a furcsa táncot, hazám múltját, s kihúzom magam: mert mindjük élte bennem él, hogy e föld enyém.
