Egyszer egy királynő, mit gondol magába,
hihihi, hahaha, mit gondolt magába:
Elkéne mennie magyar országába,
hihihi, hahaha, magyar országába.
Befogadott ekképp arany hintajába,
hihihi, hahaha, arany hintajába.
El is jutott szépen Vácnak városába,
hihihi, hahaha, Vácnak városába.
Hőköltette lovát város határban,
hihihi, hahaha, város határában.
Nagy kőkapu várta, frissen habarcsolva,
hihihi, hahaha, frissen habarcsolva.
Által nem megyek én, hiszen ez összedől,
hihihi, hahaha, inkább kikerülöm.
Leszállt a hintóból, s körbe gyalogolta,
hihihi, hahaha, inkább kikerülte.
Csalódottan lógott, püspök atya orra,
hihihi, hahaha, püspök atya orra.
Királynőnek útja, Vácra vitte újra,
hihihi, hahaha, Vácra vitte újra.
Áll-e még a kapu, öreg püspök atya,
hihihi, hahaha, öreg püspök atya?
Áll az bizonyosan, hosszú századokra,
hihihi, hahaha, hosszú századokra.
Ha nem omlott össze, hónapfordulóra,
nem félek, nem félek, általmegyek rajta!
Által is ment rajta, nem is omlott össze,
hihihi, hahaha, nem is omlott össze.
Építőiparunk jogos kritikája,
hihihi, hahaha, egyszer volt hiába!
Vác városát nagyon szeretem, azon települések közé tartozik, melyek a rendszerváltozás után kiszínesedtek, új életre keltek (bár teszem hozzá, a híd, amit több mint száz év óta várnak, még mindig nem épült meg). A belváros barokk hangulata magával ragadja a látogatót, engem Győrre emlékeztet, azonban jobban bejárható, az alacsony épületek emberközelibbek. A város látnivalókban sem szűkölködik, elég a Memento Mori kiállítóhelyre utalni a váci múmiákkal, vagy a Fehérek templomára és a középkori székesegyház romjaira.
A város családom életében is jelentős szerepet vitt: Édesapám az ötvenes években az itteni börtönben raboskodott, és anyai nagymamám itt halt meg. Bár talán mindkét emlék elsőre rossznak tűnik, mégis: Édesapám kiszabadult és még sok boldog év köszöntött rá, Nagymamám meg hosszú és boldog évektől búcsúzott el, s utolsó napjait az itteni kórház ápolói szépítették meg.
A város régi határában, az északi végen egy különös építmény áll: a Kőkapu, Magyarország egyetlen fennmaradt diadalíve. Gróf Migazzi Kristóf Antal (1714-1803) váci püspök (1756-1785) építette, amikor Mária Terézia (1717-1780) magyar királynő (1740-1780) a városba érkezett 1764-ben.
A legenda szerint, a Királynő, mikor megtudta, hogy a diadalívet mindössze két hét alatt emelték fel, nem mert áthajtatni alatta, ezért inkább kiszállt a hintóból és megkerülte a Kőkaput. Mikor hazafelé újra keresztülutazott Vácon, megnyugodva látta, hogy az építmény még mindig áll és már át mert menni alatta. Úgy látszik, a magyar építőiparnak már akkor sem volt nagy híre…
Hogy mi igaz ebből és mi nem? Nem tudni, de Kolodko Mihály mikroszobra élővé teszi a legendát.
Comments