Rozványi Dávid

Egy kastély alszik a város szívében, évszázados álmot, mint Csipkerózsika, daliás urakról, finom asszonyokról, kik egykor lakói voltak, emléküket feledi a málló vakolat. Jók voltak-e, vagy gonosz zsarnokok? Vitázik rajta a történelem, de éltek és éltettek e falakat, melyeken túllép az idő oly könnyen. Körötte város zaja, sportcsarnok, üzlet, iroda, biciklisták hada, de csendes szellem idéz múltat a lépcsőfordulóban, barnult képeken, s talán a kastéllyal együtt én is szebb

Egy város, mely a nyári forróságban életet forral és tarka színeket. Óriás templomok, ódon várfalak, tarka házak, csobogó kutak, jelenbe olvad a történelem. A múlt csak színes díszlet, melyet bunker és kripta rejt. A „má”-t már nem keseríti a tegnap, s az eltűnt nációk helyébe jön már az új, bízva abban, hogy csak a test múlik, a szellem, mit hordozott, s teremtett, örök. Morvaország történelmi fővárosa ma Csehország második legnagyobb települése, már első ránézésre magával

Múlton merengő morva dombok köre, körülölelik e bájos kis várost, mely falain kívül tartott hadat és tábor, királyból császárt csinált, békét bábáskodott - s e körökön belül virágzott bürgerek világa. Hitüket táplálta templom és kolostor, s ezen belül egy kis zsidó univerzitás, mely ontott magából hitet és tudást. Felette még egy kör, az uraság vára áll, művészetnek és szellemnek barbár korban csalfa menedéke. És minden kör felett egy szikla, mintha egy ülő gólem gondolkodna,

Barokk kornak ragyogása, rendezett világa, gömbölyű bokrok, egyenes falak, kődíszeknek burjánzása, a régi kor újravakolva. Régi nagyság? Vagy gazdagság? Tán ítél a történelem, vagy felejt a jelen, mert a szelfin kívül minden más lényegtelen. Valtice és Lednice – nem csak nevük hangzásában hasonlítanak egymásra, hanem abban is, hogy mindkettő a Liechtenstein-ek birtoka volt, egy darab Ausztria. Nem véletlenül írtam így, hiszen ezek a birtokok az I. Világháború végéig Auszt

Vajon ki hagyott hátra értékesebb örökséget: az építők, vagy az elkobzók?

Ment a vadász, űzte a sorsát, átallépett folyót, mocsárt, Övé volt e birtok, s minden lénye, mi futott a réten, s szállt az égen. Nézte a tündér, élőknek őrzője, hogy ront keresztül példája embernek, nem nézi mi a varázs, és mi az, mi élet, zsákmányra éhesen, törve előre. Megálla a vadász és körbenéze, gondolván mi haszna lenne mindennek: látott szántóföldet és bányavidéket, gazdagító dús aranyérmeket. Szóla a tündér, repülve eléje: „Minden varázsomat pusztítnád, mivégr

Milyen pazarlón vetette el a sors e földön kagylós Szent Jakab templomát, mert e táj az útrakélők hona, kikre érkezés sokszor hiába várt. A boldogabb korokban indultak el innen gazdag kalmárok és koldus zarándokok. Más időszakban meg csak céltalan halálmenetek - kiknek mit szőtt a párkák keze, s az oltárképeken mindezt vakon nézte a fegyver által halt Szent Jakab szeme. Mert egyszer mindenki útra kél, de a sors ellenében kezében a döntés, hogy mely lélek vezeti a léptét, ho