Elhangzott: Kovászna, 2024. szeptember 27. (péntek), a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület rendezvényén
Török Tünde (TT): Életemben tavaly jártam először Kovásznán, s ezzel régi vágyam teljesült, hiszen Kovászna számomra Ignácz Rózsa városa volt, akinek nagyon szerettem a műveit.
A gyerekkoromban még igazán megbecsült dolog volt könyvet ajándékozni, és az is mutatta egy-egy ilyen alkalom fontosságát, hogy milyen témájú könyvet kapott valaki: nekem a csíkos, pettyes könyvek után, ami akkoriban a serdülőknek szánt ajándékot jelentette elsősorban, az első REGÉNY a Róza leányasszony volt, amit a szüleimtől kaptam, ezért is nagyon kedves író számomra Ignácz Rózsa.
Nagy ajándék volt, hogy tavaly megnézhettük az emlékszobáját, s hogy Dávidot is megérintette, bizonyítja az itt írt verse:
TT: Ma este párhuzamba szeretnénk állítani Ignácz Rózsa és egy kortárs szerző, Dávid műveit, hogy bizonyítsuk, hogy az írónő gondolatai, szavai ma is élők, és továbbgondolásra érdemesek. Ignácz Rózsának számomra megkerülhetetlen műve a Torockói gyász, ebből szeretnék egy részletet felolvasni:
Rozványi Dávid (RD): Nagyon izgalmas, hogy egy írónő, akinek élete ma már történelem (1909-1979), a közelmúlt történelme, hogyan látta a régi, XVIII. századi történelmet. Ha a Torockói gyászt olvassuk, akkor egyszerre találkozunk az 1700-as évek világával, Ignácz Rózsa fiatalkorával, amikor szocializálódott és azzal a korban, amikor megírta a regényét (első kiadás éve: 1958).
TT: Torockó történelmével Te is foglalkoztál:
TT: Ignácz Rózsa azonban túl tudott lépni az emberi nemen és a világot a maga teljességében tudta szemlélni: amikor a természetről ír, mintha Fekete István olvasnánk női lélekkel átitatva.
TT: A tavasz Dávidot így érintette meg:
RD: Ignácz Rózsa világában én íróként egy furcsa kettősséget érzek: a valóságban az álmokat keresi, a tisztaságot, azonban a valóságnak egyben kíméletlen kritikusa is. Kritikája azonban nem a cinikus hang, ami már nem hisz semmiben és senkiben, hanem a mindig jobbat akarás kritikája. Ignácz Rózsa társadalomkritikája nem osztályharc kategóriája, hanem a mindent átható humanizmusé. Számomra legtisztábban ez a Házmesterfiú c. írásában jelenik meg:
Házmesterfiú (részlet)
"Meguntalak! - mondta az asszony és heves mozdulattal felborított az asztalkán egy poharat.
- Meguntam ezt a törtetést, ezt a szolgalelkűséget, amelytől egyetlen percre sem szabadulsz, mióta ismerlek. .
- Szolgalelkűség! - A férfi rákvörösre gyulladt.
- Az! Talpnyalás l És szolgalelkűség. Látod, eleinte azt hittem, hogy te csak nyájas és barátságos vagy egyszeruen. Még engem is megtévesztettél az áldott jó modoroddal. De mikor észrevettem, hogy csak fölfelé ...
- Megtiltom ! - mondta Citó Imre és furcsa kapárászást érzett a torkában. Emlékek raja indult el benne. Házaséletük első karácsonyára ,gondolt, mikor először látogatták meg az édesanyját, özv. Citó Mihályné, Krampl Rozit s ő izgatott remegéssel leste, hogy vajjon felesége, fántsí Fántsy Olga a volt házfelügyelőnének hogyan csókol kezet? Olga kezet csókolt, szó sincs róla és azóta is szeretettel és jóindulattal hívta fel hozzájuk vasárnaponként az öreg Cítőnét.. Kedves volt, figyelmes. Hiába markol most Imrébe a hibát kereső, vad emlékezés, nem tudja felfedezni azt a gyanut, aminek a lángralobbanásat évek óta leste, várta, hogy Olgasértően le ereszkedő legyen az ő rokonaihoz. Olga .néprajz szakosnak készült valaha és mikor Fehér megyében jártak egyszer, annyi természetes közvetlenséggel beszélt a megkeresett paraszf Citó rokonokkal ...Az egyik öreg Cító-kanásztöl fara, gott kanászbotokat kapott ajándékul... Imre hiába lestevárta az úri 'gőg kiütközését... És most mégis ...
- Megtiltom - suttogta mégegyszer és ellepte a veríték.
- Nem tithatod meg, hogy elmondjam egyszer a véleményemet!
- De hát miért, az Istenért? És éppen most, mikor a vendégek ...
- Megmondtam már, hogy nem érdekelnek a veridégeíd, - feleselt az asszony.
- De hiszen, - dadogta Imre - a tanácsosék rokonaid.
- Rokonaim! Az én rokonaim! Az én kiváló úri rokonaim. De miért nem hívtad el csak egyszer is' hozzánk a te rokonaidat? .
- Hiszen édesanyám ...
- Anyád már bundában jár és fátyolos kalapot visel. De a Citók! A kanászokt Hol maradtak a rokonságból azok?
- Megengedj, - mondta a férfi és, idegesen cigarettára gyutott - téged akartalak megkímélni.
- Tőlük, mi? A büdös parasztoktól ! De az államtitkárodtól nem kímélsz meg! Sőt! Kéred, hogy kedves legyek vele. A múltkor is, Elzáéknál, nem magunkra hagytál? Hát vak vagy te? Nem látod, hogy udvarol nekem? Nem látod, hogy a te előmenetelednek ez az ára? Az l Ne meresztgesd kérlek a szemed, mert azt kell hinnem, hogy tudod te jól az érvényesülés árát. De nem bánod. Mert bízol bennem, mi? Az úri modoromban ? A társadalmi jártasságomban. Hogy nem lesz botrány. Azért ...
- Elég volt! - -lihegte a férfi. - Ezek után nem kívánom, hogy megjelenjél a vendégek előtt. Én ...
- Te? Te nem kívánod? Hiszen reszketsz, ha csak arra gondolsz, hogy barátságtalan lehetek. Ne félj. Megteszem én, amit kívánsz, ... illetve. " megtenném, ha megkérnél rá nyiltan és becsületesen. De te, te nem vállalod a ingatag lelkiismereted, a nevetséges álmorálod míatt, te, te képmutató, te... ,
Citó Imre fölugrott. Elszántan, vérig sértve állt a felesége elé.
- Mondd ki végre hát. Paraszt vagyok!
- Paraszt? Ú, nem, ha az lennél ... Ha közülük jöttél volna egyenesen s nem kellett volna előbb megtenned azt a fertelmes kerülőt.
- Micsodát?
- Azt kedvesem, amiért nem is te vagy a hibás. Hogy az apád ne tanulta volna el egy cseléd oldalán a szolgalelkűséget, Az öregapád, a vén kanász, urabb, mint ti itt, míndannyian. De te, ti... A te egész osztályod, ez a furcsa, szerencsétlen, szolgalelkű társadalom, ez a parasztból altisztté serkedt s onnan felkapaszkodó féllelkű középosztály ez ...
- Köszönöm - mondta Citó Imre fogcsikorgatva. Köszönöm, hogy megmutattad végre az igazi természetedet, a lecsúszott úri osztály gőgjét. Köszönöm, hogy végre megismerhettelek. És te csak ezután fogod megtudni, hogy én, doktor Citó Imre, ki vagyok és ki leszek. Mert én tőled még ezek után sem válok el és ragaszkodom hozzá, hogy velem maradj, és akarom, hogy ma a vendégek előtt...
Az előszobában megszólalt az első vendég csengetése.
Citó Imre mosolyra derült arccal ült vissza akarszékébe.
A nyakkendőjét igazgatta.
- Házmesterfiú ! - sziszegte az asszony és ment a vendégek elé ..."
TT: A társadalomkritika tőled sem áll távol, hadd idézzem a dégi kastélyról írt versedet:
RD: Számomra az emberségünk egyik legmeghatározóbb eleme, hogy milyen földet, milyen közösséget tekintek sajátunknak. Én solymári vagyok, bár a kórház, ahol születtem Budán van, de ha megkérdezik, honnan származom, mely föld a sajátom, azt mondom Solymár. Kovászna a legtávolabbi pont, ahová íróként eljutottam – pont fordított utat jártam be, mint Ignácz Rózsa, a Kovászna-Pilis útvonalat pont fordítva jártuk be. Nekem nagyon nagy ajándék volt, amikor az Írónő ezt a két helyet állította párhuzamba:
Ikerpályáimon / Az én Kovásznám (részlet)
"Ma sem múló emlék. Nem tudtam, nem is akarok tőle elszakadni. Ha tehetem, ma is haza-hazasuvadok, bár egy nehány gyorsan tovapergő napra, s akárhogyan növekszik, változik, szépül is, egy-egy találkozás sem másítja el. Inkább megeleveníti és megsokszorozza az emlékké éledőt. Itthon és Otthon. Idestova ötödik évtizede játszadozom az „i” meg az ,,o” betűvel: hogy Pesten itthon vagyok, az otthonom az odatúl van, a Déli-Kárpátok könyökhajlatában. Nem messzi a Nagyhagymás meg a Csukás fenyveseitől, arrafelé, ahol a Kovászna patak partjára az a kopasz, irtott hegyoldal odalátszik. Úgy hívják, hogy: Pilis. A Pilis-hegy oldalában meg azt a kemence formájú hegyet, úgy, hogy: Pest. Nemegyszer fájt igen erősen, hogy olyan messze van az ábécében az i betű az otól. Vajon behegednek-e valaha a honvágy-sebek? Talán igen. Talán, ha e már itthontól, otthontól egyaránt, végső elszakadásra kész, megelégült öregség derűje szállna meg. Mint hivő lelkét a kegyelem.
Éveim számát éppen elég papiros bizonygatja. (Mutatja a tükör, amiben bizony hívságosan s sok önkritikával gyakorta nézegetem magamat.) Mutatja azt a nyomunkba nőtt nemzedékeknek: szánakozó, közömbös, utálkozó, elvétve tiszteletteljes, irigy, néha gyengéd, ránk vagy felettünk eltekintő pillantása is. S mégsem tudom helyesen egybeilleszteni azt, hogy okiratok szerint, mások szemében meg a tükörből nézvést milyen öreg, hány éves is vagyok? Mondhatnám-e azt, hogy „annyi, amennyinek kinézek”? Sokat fáradott, még többet betegeskedett ember életkorához képest is túlzón öreg szememből ugyanaz az indulatos, heccelhető, kíváncsi, de saját indulatait is öngúnnyal lecsillapító, saját „igazságában” és mások propagált eszméiben mindig is kétkedő, saját szenvedéseit megúnó, derűre vágyó ember néz ki a világba. Az a gyerek, aki még odahaza lehettem? Mikor szinte egyidőben fedeztem fel „képességeimet” és azoknak korlátait? S ami tán mindennél döntőbb lehetett: szülötte helyem környezetét összes ellentmondásaival?
A mi nagy kertünket. Erdősűrű fáival, virágözönével parknak is beillett. Csak éppen sohasem volt a mienk. Hanem az egyházé, melyben apám lelkészi szolgálatait végezte. A kert megművelése, az apám munkája volt. Annak minden egyes fáját maga ültette el. A mi házunk sem volt természetesen soha magántulajdonunk; ma úgy mondanánk: szolgálati lakás. De a tervet, amellyel a régi házat 1900 táján újjáépítették: apám készítette, s úgy, hogy a barokkos pompáját megőrzött, L alakú, oszlopsoros kúria a kertbe behajló tornácával mintegy tárt kart nyújt a hazaérkező elé.
Kertünkkel szemközt a jókora templomot várfal övezte. Várfalon belül a kert volt a Paradicsom. Laci hangosan tanulta a hittant, s én nyomban „tudtam”, hogy a templomkertben nőtt tölgyfák egyike, az az Élet fája, a másik meg a Tudásé."
TT: Dávid írásai megpróbálják mindig megfogalmazni annak a helynek a lelkét, ahol éppen jár, de talán legszebben szülőföldjéről ír:
TT: Az útiversei közül természetesen nekem azok a legszebbek, amit az én otthonomról, a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Tiszaörsről írt, ezek közül hadd hozzam el, ami a templomunkról szól:
TT: És természetesen nem maradhat ki az a verse sem, amit tavaly Kovásznáról írt:
TT: És hadd idézzem megint Ignácz Rózsát, ahogyan Kovásznáról írt!
Ikerpályáimon (részlet)
"Írtam Kovásznáról eladdig is. Néha nem éppen Kovásznának neveztem a Helyet, melyet szavakba kellett rajzolnom, festenem. Szóltam úgy is róla, hogy felkértek, a harmincas évek vége felé Ortutay Gyula, a rádió akkori lektora: szóljak én is az „Ahol gyermek voltam” általa szerkesztett sorozatban szülőfalumról. Elhangzott a rádióban, megjelent nyomtatásban egyik kötetemben is (Családi mondakör). Abban arról a megrendülésemről próbáltam vallani, ami az 1916-os meneküléskor azért fogott el, mert onnan akkor csak gyerekek, nők, csak hivatalnokok, „úriemberek” menekültek; a nép, a földmíves székely, s velök apám: nem. Az a helyén maradt. S hogy tán akkor lettem népszerető, néphez-szító? Írtam Kovásznáról. Sokat. Nem eleget. S nem az igazit. Úgy lehet, ő az én örökre megírhatatlanom?"
RD: Úgy gondolom, hogy a hazaszeretet nem a Nagy-Magyarország autómatricákkal és nem a nagy eszmékkel, más nemzetek gyűlöletével kezdődik, hanem azzal, hogy a „haza” legapróbb részletét is, az otthonunkat, a falunkat, városunkat ismerjük és szeretjük, látva minden hibáját. Én úgy érzem, Ignácz Rózsa hazaszeretete erre tanít minket: nem csak arra, hogy Kovásznát szeressük, hanem arra is, hogy képesek legyünk saját szülőföldünket, otthonunkat úgy látni, ahogy ő tette.
TT: Végül szeretnék két imát felidézni. Az első a tekergő barát imája, Ignácz Rózsatól:
A tekergő barát (részlet)
"A szerzetes lehajtja fejét. Keresztet vet s a csür porában térdre hull. Arcán mennyei ihlet tiszta fénye:
- Atyám, - fohászkodik - áldd meg Atyám a te népedet. Tieid ők. Gyermeteg lelkű jámbor híveid, sok-sok néped, földgolyód ezerszerezer fajtája közt a legjámborabbak. Népek kicsinyjei. Aggja, felnőttje, gyermeke, mind a Te arcod őrzi lelke mélyén. Ö, Uram, Te tudod: együgyűek ők, tudatlanok. Nem ismerik a betűt, édes Istenem, de az Irás, a Te evangéliumod romlatlanul lelkükben ég. Dadogó nyelven beszélnek, Uram, nem faj ők, nem nemzet. ök csak a nép, Uram. Nevük gúnynév, atyám, igazi kilétüket egyedül csak Te tudhatod. Merev vonásaik mögött százféle fajtát kutathat a kontár tudós: Te tudod, az ő arcukon, e népnek arcán évszázadok, talán évezredek vihara simult el együgyű, boldog gyermekarccá. A megtalált, egy lényeges dolog földöntuli, mámoros örömét sugározza ez az arc, Uram, Feléd. Oh könyörgöm, mi Urunk, Jézus érdeméért ne engedd, hogya bűn ráncai szántsák hamis értelmet utánzó barázdákkal teli e nép gyermek-arcát. Könyörgöm, adj erőt nekik a Sátán kísértései ellen. Engedd, hogy mindnyájan igaz bűnbánattal járulhassanak Eléd. Engedd, hogy jöjjenek mind, kiket hamissággal, irigységgel, hazugsággal, vetélkedéssel s minden fellelhető bűnökkel üldözött a Sátán. Adj lelkükben, Uram, mély bűnbánatot. Öh, készítsd bűnbocsátó kegyelmed, megbánkodott szíveiknek.
Széttárt karokkal esdekel a magasságba. A csür összeszaladó gerendáiban csipogó fecskefészkek. Villásfarkú fecske-apa röppen ki s ír kört riadt csipogással az imádkozó fejek fölött. Bálint átszellemült tekintete megakad a madár szálldosó röptén, Arcára széles mosoly derül, fölugrik s gyermekes örömmel kiált.
- Dícsérjük Istent, kicsiny testvéreim hangos énekléssel. Énekeljünk, mint ez a fecskemadár."
TT: A másik, Dávid írása, az Utószó helyett
TT: Azt hiszem, ez a két ima összecseng, a nemzet féltésében és szeretetében, s ha a ma esténknek nem is volt más haszna, csak az, hogy ezekben megerősödtünk, már úgy érzem, megérte eljönnünk. Köszönöm a figyelmet!
JO-KU-66 JO-KU-24-30 FF-63
Részemről "nagyon ott van", mindenki más döntse el!