Csak Isten tudja, hogy hányszor és hány helyen adták elő a Boldogságboltot, mégis azt hiszem, a mosonmagyaróvári előadás a legjobbak között volt.
Minden Adventban kezdődött… Különös szokásaim egyike, hogy szeretem nyomon követni, hogy hol és hogyan kelnek életre az írásaim, kiben milyen érzelmeket és gondolatokat ébresztett. S sokszor ezek a gondolatok és érzések beépülnek újabb írásaimba is. Egy szép adventi napon akadtam rá Erdősné Benke Éva írására, amiben beszámolt a Boldogságbolt mosonmagyaróvári előadásáról: „Élet a színfalak mögött, majd a színpadon”. Az írásból és a képekből egy különleges hangulatú előadás sejlett fel, így személyesen is megkerestem, hogy köszönetet mondjak neki és megkérdezzem, hogy nem készült-e videófelvétel az előadásról. A meglepő válasz hamarosan megérkezett: nincs-e kedvem ellátogatni Mosonmagyaróvárra, mert szívesen megismételnék a kedvemért. Kissé közhelyesen hangzik, de ez az volt, amit „visszautasíthatatlan ajánlatnak” szokás nevezni. Egyeztettük a dátumot, 2020. február 28., péntek.
Mindenki tudja, hogy egy ilyen előadás megszervezése milyen sok munkával jár, milyen felelősség, mégis, hadd emeljem ki a Babos-Zemplenszky Nóra készítette plakátot, az előadáshoz méltóan különleges alkotás született:
Megkértem, írja le, milyen gondolatokkal született ez a plakát: „Hangulatban nekem a Boldogságbolt mágikus realista olvasmányaimmal, köztük Murakami Haruki novelláival csendült. Ezért a képi megfogalmazásban is a szürrealisták, azon belül főleg René Magritte ihletett, mikor terveztem.”
Amikor kijelöltük a napot, még nem tudtam, de rendkívül szerencsés választás volt: egész családom el tudott velem jönni: feleségem, két gyermekem, édesapám… Különleges deputáció egy különleges alkalomra.
Tudtam, a csoda vár ránk, Isten és a Piarista Diákszínpadnak köszönhetően, de sokkal gazdagabb volt, mint amit remélhettem volna: nem csak a Boldogságboltot, de a ciklus legújabb darabját, az „Akiknek sikerült – egy Boldogságbolt történetet” is előadták. Az előadást követően Csáky Krisztina beszélgetett velem a színpadon, s végül egy különleges ajándékot kaptam: mindegyik diák elszavalta azt az írásomat, ami legjobban megérintette.
Tudom, az írók erénye a tömörség, most mégis hosszan szeretnék mesélni erről az estéről.
A rendezés
Ha egy hétköznapi előadásról lenne szó, azzal kezdeném, hogy az előadást Pozsgai Eszter és Erdősné Benke Éva rendezte, színpadtechnika: Fazekas Márton, azonban úgy érzem itt sokkal többről van szó. A rendezők többsége rendelkezik egy látomással a műről és ráveszi a szereplőket, hogy ehhez igazodjanak; Éva és Eszter ennél sokkal többet tett: a fiatalok elképzeléseit, gondolatait, teremtőkészségét keltették fel és fonták egybe. Nem két tehetséges ember látomása vált így valóra az előadásban, hanem tucatnyi emberé, így a végeredmény nem hatszor, de harminchatszor lett jobb.
Nem akármilyen csapat...
Egy írónak mindig különös élmény, amikor előadják a darabját. Én azok közé tartozom, akik örülnek annak, ha az írásait továbbgondolják. Egy író tudja, hogy kikről formálta hőseit, milyenek voltak az életben – és izgalmas összevetni azzal, hogy a rendezők, a színészek hogyan keltik életre őket. Mert az író ír, a rendező és a színész életre kelt, a néző befogad: három külön világ, három mikrokozmosz. De ami közös ebben a három külön világban, az az írás egyetemes mondanivalója.
A Boldogságbolt rendezése formabontó volt: a díszletek inkább csak jelzésértékűek, az egyes tárgyak egyszerre több jelentéssel bírtak. A legtöbb előadásban a boldogságot könyv alakjában adják át, itt az Öreg Örmény csomagokkal üzletelt: a boldogság titok, nekünk kell kibontani. A dobozok, amin a korábbi vevők ültek, feliratokká válnak. A rendezés tökéletesen utalt arra, hogy a Boldogságbolt nem egy fizikailag létező hely, hanem egy lélekállapot.
A Boldogságbolt formabontó színpadképe
A történet hű volt az eredeti íráshoz, talán csak egyetlen kivétel volt: Kertész Imre helyett, akinek neve keveset mond a fiataloknak, Freddie Mercury szerepelt – azt hiszem, ezen még „Imre bátyám” is mosolygott a mennyben.
Az Akiknek sikerült színpadképe és jelmezei konvencionálisabbak voltak: a szereplők szinte még meg sem szólaltak, de máris egy régi polgári lakás emlékekkel zsúfolt terében találtuk magunkat. Itt a képek életszerűek voltak, a dráma három ember beszélgetéséből bontakozott ki… Azonban a visszaemlékezések során a színpad elsötétült, a szereplők szoborrá dermedtek és fekete-fehér, „fehértelefonos” filmbetéteken kelt életre a múlt. Merész, de működő megoldás volt.
Az Akiknek sikerült konvencionális színpadképe...
... és formabontó megoldásai.
Furcsaság, hogy a legtöbb előadásban, amit láttam, az íróról mintázott főszereplő nő volt A mosonmagyaróvári előadás is ebbe a sorba tartozott (de szerencsére az Öreg Örmény mindig férfi maradt, ezt mindenfajta szexuális diszkrimináció szándéka nélkül mondom). Kevesen gondolnak bele, hogy ez nem csak szereposztási kérdés: azzal, hogy a mesélő nő, megváltozik a kapcsolata az Öreg Örménnyel: férfi-nő kapcsolattá válik, az Öreg Örmény, mint régivágású úriember másképpen viselkedik, de a rendezés tökéletesen megoldotta ezt a kérdést.
A szereplők
Most írhatnék olyan közhelyeket, hogy milyen csodálatosak voltak, hogy a nagy színházak legjobb színészeinek sorába illenének, hogy nem eljátszották, hanem megélték a szerepeiket, de mindez laposnak és színetlennek tűnne, ahhoz képest, amit láttam. Inkább felsorolom mindegyiküket, hogy mivel ajándékoztam meg a szerepeikben.
Elbeszélő: Hegedűs Bori
Borira, azt hiszem, nagyon nagy teher hárult: a színpad még mozdulatlan, az ő szavai indítják el a történetet: Valójában egy antikváriumot kerestem a budai Öreg utcában… Finom játékával azonnal megteremtette a hangulatot. Tökéletesen uralta a mozdulatait és a hangerejét: amikor a nézők felé fordult, mintha a barátainak mesélné el a napját, amikor a többi szereplővel beszélt, tökéletes interakcióba került velük, a hangját lehalkította, mégis tökéletesen érthető volt minden szava. Képes volt a szerep „nőiesítésére”, anélkül, hogy az eredeti írás lényegét megváltoztatta volna. Az Akinek sikerült-ben képes volt a váltásra: míg a Boldogságboltban egyenrangúan tárgyalt az Öreg Örménnyel, addig a második darabban képes volt arra, hogy az időseknek kijáró alárendelt szerepet töltse be az öreg házastárs mellett. Biztos vagyok abban, hogy még fogunk hallani róla.
Öreg Örmény: László Bálint
Bálint alakítása kissé formabontó volt: a szerepében elsősorban a bölcsességet és a „tisztességes üzleti” szellemet képviselte, inkább fiatalos lendülettel, mintsem öreges megfontoltsággal. Az Öreg Örmény szerepe a színeszeknek kísértés, hogy keleties vonássokkal túljátsszák, kissé burleszkszerűvé tegyék, amiért a közönség nagyon hálás lehet, azonban Bálint ellenállt ennek a kísértésnek, bár a „kötelező” finom humort belevitte a játékába.
Bálint nem csak élőben tűnt fel, hanem az Akinek sikerült világháború alatt játszódó videó-jelenetében is. Ezekben a jelenetekben képes volt váltani: mint a jó színészek, tudta, hogy másképpen kell játszani a színpadon és a kamera előtt. És ebben a jelenetben már semmi humor sem volt: nem is illett volna a világháború éveihez.
Idősödő hölgy: Grafleitner Krisztina
Krisztina szerepe nem volt hálás, s talán éppen ez volt benne a kihívás. Képes volt a fiatalság természetes szépségét és kedvességét becserélni egy idősödő nő hiúságára, s amikor épp néma volt a szerepében, karikírozott szerepével akkor sem maradt néma. Amikor a főhős ezeket mondta: „Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna, épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt” olyan pillantást vetett felé, amelyet azt hiszem, senki sem felejtett el a nézők közül. Mégis, bár a játéka karikírozott volt, képes volt hitelesen alakítani a nőiességet. Kedves humor volt irányomba, hogy amikor az Öreg Örmény azt kérdezte tőle: „Kicsit fiatalabbat, nem sokkal …” felém néztek, s a színház varázsa, hogy képes voltak elhitetni velem, hogy akár én is lehetnék az a fiatalember.
Karrierista: Bochdalovszky Barnabás
Barnabás szintén a negatív szerepek egyikét kapta meg: a céltudatos törtetőét, aki a sikerért (vagy a siker látszatáért), az üres örömökért képes mindent feláldozni. Hitelesen formálta meg azt a fiatalt, aki bár szeretne erősnek látszani, mégis, ahogy megjátszott nyegleségével kimutatta, valójában gyenge.
Júlia: Horváth Zselyke
Zselyke szerepe néma volt, miközben az Öreg Örmény mesélt róla, néhány mozdulattal kellett felidéznie a halált választó szerelmes alakját. Egy kecses mozdulat, egy kis hajrázás - s ebben benne volt Shakespeare halhatatlan hősnője.
Petőfi: Weisz Barnabás
Barnabás szerepe szintén néma volt: egyetlen mozdulattal kellett felidéznie az egyik legnagyobb magyar költőzsenit. Mégis, azzal, hogy nem állt fel, a többi néma szereplőtől eltérően a korábban ülésnek használt ládára, jelezte, hogy ő nem az ikonná merevedett költőt, hanem az eszméiért mindent feláldozó fiatalt alakítja.
Hitler: Ábrahám Tivadar
Azt hiszem, Tivadar szerepe volt a leghálátlanabb… Igaz, csak egy pillanatra szólt, de azt hiszem, senki sem szeretne akárcsak egy pillanatra is azonosságot vállalni ezzel az alakkal. Kigúnyolta, de azt hiszem, ez az ember nem is érdemelt mást. Tivadarról még el kell mondani, hogy a második rész videó-betétei is neki köszönhetők.
A videóbetétek tarkák voltak: ha kellett, a régi filmek világát idézték, de ha kellett, modern hangulatú klippek voltak, s a doni áttörés képei a zenei aláfestéssel egy amerikai szuperfilmben is megállták volna a helyüket.
Freddie Mercury: Koszorus Bence
Bence szerepe szintén egy pillanatig tartott, de jól fel tudta idézni a Bohém rapszódia ikonikus főszereplőjét.
Táblavivők: Ott Fruzsina, Novics Abigél
Abigél és Fruzsina szerepe látszólag jelentéktelen: időnként keresztüllibbentek egy-egy táblával a színpadon, jelezve, hogy kit idéz fel az Öreg Örmény. Írásban az utalások könnyebben megfejthetők, hiszen az Örmény pontosan körülírja, ki-kicsoda, s legalább keresztnevükön említi korábbi vásárlóit (kivéve Hitlert, őt nem méltatja arra, hogy néven nevezze) – a színpad azonban másképpen működik. Az olvasó utána tud nézni, meg tud állni és elgondolkozik, felidézi olvasmányait, de a színpadon nincs megállás, halad tovább a történet… Itt fontos, hogy az utalások azonnal érthetők legyenek. Fruzsina és Abigél bájos keccsel oldotta meg ezt a feladatot, általuk lett kerek a történet.
Tömeg: Porcsalmy Ágnes, Ágoston Eszter, Horváth Borka, Weisz Johanna
Hatásos rendezői fogás volt, hogy a „tömeg” nem a színpadon, hanem a nézőtéren helyezkedett el, éljenzett, tapsolt, éltetett, így a nézők maguk is az események részeseivé váltak. Őszinte reakciókat, pontos időzítést kaptunk tőlük.
Öregházy úr: Bárkányi Máté
Máté szerepe több szempontból is nehéz volt… Míg a Boldogságboltban az Öreg Örmény vitte a történetet, az Akinek sikerültben az ő vállát nyomta ez a teher, egy öreg, vak úriembert kellett eljátszani, aki igazából a zongorával fejezi ki magát. Annak ellenére, hogy még az ifjú korosztályba tartozott, tökéletesen megoldotta a feladatát. Hitelesek voltak a vakokra jellemző finom tapogatódzó mozdulatai, nagyapásan beszélt a főszerepelő fiatal hölggyel, de képes volt úriemberként is viselkedni. Egy színészt nem a széles mozdulatok és hangos szavak tesznek naggyá, hanem a finom kis gesztusok, s ezek a finom gesztusok tették hitelessé Máté játékát.
Fiatal Öregházy: Bochdalovszky Barnabás
Barnabást csak filmen láthattuk, de alakítása hiteles volt, a fekete-fehér felvételek is érződött a háborús hangulat, a félelem, a feszültség. Férfi volt, aki tudja, hogy a kötelessége elmenni a háborúba, de félti menyasszonyát, a halált tudja vállalni, de nem akarja az élőhalotti özvegyi sorban megkötötté tenni szerelmét. A felvételeken látszódik az átváltozás, ahogy egy fiatalember meri vállalni a legnehezebb döntést az életben s ezáltal válik felnőtté, Barnabás megértette, hogy a történet valójában egy beavatást mesél el.
Idős Öregházyné: Ágoston Eszter
Eszter játéka, s ezt nem szégyellem sokadszor leírni, finom és hiteles volt. Az ő szerepében szintén egy feszítő kettősség volt: egyszerre volt öreg és fiatal. Finoman sejttette, hogy fiatalságának titka nem az Öreg Örmény varázslata, hanem férje szerelme, aki még mindig azt a fiatal lányt játssza belőle. S mindemellett , Barnabáshoz hasonlóan képes volt azzal a méltósággal eljátszani a szerepét, ami a háború előtt felnőttek sajátja.
Fiatal Öregházyné: Horváth Borka
Borka filmbéli játéka is tökéletesen visszaadta a háború fenyegető árnyékát, s képes volt olyannyira hasonulni az idős Öregházynét alakító Ágoston Eszter játékához, hogy a figyelmetlen szemlélő akár azt is hitette volna, hogy ugyanazon személy játssza el mindkét szerepet. Az ő átalakulása talán még szembetűnőbb, mint vőlegényéé: kezdetben még az aranyat keresi, de néhány perc alatt felismeri az igazi értékeket…
A beszélgetés
A beszélgetés (szándékosan nem író-olvasó találkozót írok) hasonlóan az előadáshoz formabontó volt. Nem a hagyományos módon beszélgetett a vendéglátó az íróval, hanem körülöttünk ültek a fiatalok. Nem volt ebben semmi alá-fölé rendeltség, egyenrangú alkotótársak (én, aki írtam, és a fiatalok – közéjük sorolva tanáraikat is – akik életre keltették) osztották meg egymással gondolataikat. S ha én kicsit kényelmesebb kevereten is ültem, ez nem képzelt írói rangomnak, inkább csak életkoromnak szólt.
S mindez nem jött volna létre, ha Csáky Krisztina, a beszélgetés spiritus rectora nem teremt azonnal közvetlen, mégis tiszteletteljes hangulatot. Bevallom, ismerve munkásságát, a profizmust, hogy alaposan utánanéz mindennek, már előre feltételeztem, de Krisztina ennél sokkal többet adott nem csak értette, érezte is az írásaimat, a gondolataimat.
A meglepetés…
Az est igazi meglepetése csak ezután következett.
Egy író, főleg, ha már túljutott „az emberélet útjának felén” (Dante), sokszor kísértésbe esik: van-e értelme az írásainak, van-e aki megérti a gondolatot, amit örökül akar hagyni. Ezért volt különösen értékes ajándék, hogy a fiatalok elszavalták egy-egy írásomat, ami megérintette őket. Érződött, hogy nem felszínesen választottak írásaim közül, régiek és újak egyaránt szerepeltek közöttük. Érdekes metszete volt munkásságomnak a válogatásuk:
HIT ÉS ÖNISMERET
1. Kávémesék: A boldogság szavai (Ábrahám Tivadar és Weisz Barnabás)
2. Képmutató és meztelen (Novics Abigél)
3. Ne add fel! (Porcsalmy Ágnes)
4. Bocsásd meg, Uram… (Grafleitner Krisztina)
5. GDP-isten himnusza (Horváth Zselyke)
TÖRTÉNELEM
1. Levél fiamnak Oroszországból (Weisz Johanna)
2. Auschwitz(Bárkányi Máté és László Bálint)
HAZASZERETET
1. Kiálthatnám(Ágoston Eszter és Bochdalovszky Barnabás)
2. Siratok valamit(Hegedűs Bori)
3. június 4. -Trianon (Erdősné Benke Éva és Pozsgai Eszter)
Nem akármilyen válogatás… Ha valaki veszi a fáradtságot, hogy rákattintson a linkekre, láthatja, hogy a fiatalok igencsak nehéz műveket választottak, olyanokat, amiket sokszor még egy felnőttnek is nehéz megértenie – de ők értették és érezték!
Azt hiszem, sokkal gazdagabban tértem haza Mosonmagyaróvárról, mint ahogy hittem, vagy reméltem volna. Megerősödött a hitem abban, hogy érdemes.
A meséket tartalmazó Boldogságbolt c. könyv megrendelhető ide kattintva!
Végül szeretném megköszönni a Mosonmagyaróvári TV tudósítását:
Kommentare