Melyben hősünk felidézi, hogy kemény munkával és egy „i” betű segítségével hogyan sikerült likvidálnia saját karrierjét
A kép bal oldalán a Niceai-Konstantinápolyi hitvallás - itt mondták ki az alapelvet Kr.u. 325-ben itt mondták ki Jézus istenségét.
- Nos, akkor kezdjük az alapoknál. Miről szól ez az egész vita? Egyetlen i betűről. Arius[1] követői, az ariánusok azt mondják, hogy homoiuszion, míg Atanáz követői, az atanaziusok azt, hogy homousziosz. Egy átlag hívő még ki sem tudja ejteni a helyesen ezeket a szavakat, mégis képesek meggyilkolni egymást a két párt nevében. Egyetlen betű eltörpül amellett, hogy a mesterük, a Krisztusnak nevezett Jézus kínhalált szenvedett. Ha nem lenne olyan tragikus, nevethetnékem támadna. Nézzük az ön hitét! Lemondott rangról, hivatalról, vagyonról, családról és mindezt miért? Hogy egy ilyen nevetséges filozofikus szőrszálhasogatás miatt vágószékre vigye a lelkeket? Isten szeretetéről kellene szólnia a vallásnak, nem pedig az agórákra illő filozofikus párbajokról.
Ambrus elmosolyodott magában; már ezerszer feltette és megválaszolta ezeket a kérdéseket magában.
- Korábban én is így gondoltam. Bevallom, de ezt ön jobban tudja, hogy nem készültem papi pályára. Sőt még meg sem voltam keresztelve, csak hittanuló voltam. Nem is nagyon igyekeztem a keresztvíz alá tartani a fejemet, gondoltam, majd ha megöregszem, ha már elteltem a bujálkodással és a lakomákkal, a pogány írók olvasgatásával, ráérek kereszténnyé lenni. Aztán jött az a nevetséges véletlen az életemben: meghalt a püspök, s mint kormányzó kötelességem volt megjelenni a választáson, hogy biztosítsam a köznyugalmat. Nagyon elhúzódott a gyűlés: mindkét párt a saját szája íze szerinti embert akart látni a püspöki székben. Nem szóltam bele a vitába, nekem az egyik kutya, a másik eb volt, szerettem volna csak lezárni rendben ezt az aktát. Azonban a sors másképpen akarta.
- Tudom, ott voltam – mosolyodott el az idegen. – Egy kisgyermek bekiabálta, hogy legyen Ambrus a püspök! Tökéletes megoldásnak tűnt.
- Igen. Engem nyugodtan megválaszthattak, hiszen nem csak hogy egyik párthoz sem tartoztam, de még csak pap sem voltam, egész pontosan, ahogy említettem, még keresztény sem. De a politika nagyon hamar átlépett ezen az akadályon; ha az imperátor kiszemel valakit egy feladatra, akkor ő már a kiválasztás tényétől fogva alkalmasnak minősül. Az olyan apróságok, mint a hivatás, az alkalmasság, lényegtelen mellékkörülménynek számítanak modern világunkban – vont vállat Ambrus.
- És nem volt lelkiismeretfurdalása? Hogy alkalmatlan létére tölt be egy tisztséget.
- Római vagyok – húzta ki magát a püspök, s a szemében egy pillanatra felvillant az egykori kormányzó gőgje. – Ha parancsot kapok, teljesítem. Nem volt lelkiismeretfurdalásom. A parancsnak megfelelően igent mondtam, hazamentem, otthon egy utolsó forró éjszakával vettem búcsút szeretőmtől, vagyonomból busás részt írattam a nevére, hiszen római vagyok, jogszerűen kell viselkednem istennel, emberrel szemben, és másnap reggel átvettem a hivatalt. Úgy gondoltam, ez is csak egy olyan feladat, mint a korábbi, csak most nem az imperátor, hanem Isten nevében fogok kormányozni.
- Szemernyi kétsége sem volt?
- Akkor még nem… Úgy gondoltam, mint homo novus[2] majd rendet teremtek a civakodó szekták között. Ha a várost el tudtam igazgatni, boldogulok majd a hívőkkel is.
- Mégsem ez történt…
- Valóban nem. Amikor átvettem a hivatalt, bekérettem a folyamatban lévő ügyek aktáit, többek között az Arius contra Atanas ügy aktáit is.
- Ez volt az első árulása az imperátor ellen – nézett a szemébe az idegen.
- Árulás lett volna? Nem így gondoltam, de ma sem gondolom így.
- Pedig az volt. Nagy Konstantin óta az uralkodóház Arius tanait követi. Ezek után Atanáz tanait egyenrangúnak minősíteni egy közigazgatási eljárásban már-már a felségsértés határát súrolja. Az imperátor személye elleni sértés.
- Ki az imperátor?
- A teljes nevét vagy a címeit kérdezi?
-Egyiket sem. A kérdésre egyik sem az igazi válasz. Az imperátor nem uralkodója a Birodalomnak, hanem jelképe annak, amit ez a szó: „Róma” jelent. A személye az ezeréves kultúrát és jogérzéket jelenti. Az imperátor lehet jóságos, mint Marcus Aurelius[3], lehet zsarnok, mint Néró[4], lehet idióta, mint Claudius[5], nem számít a személye, hanem az, amit jelképez: a jogszerűséget, az igazságot, a római erényeket. Hogy bármilyen ügyben nincs alá és fölérendelt fél, mindenki egyformán keresheti igazát, minden római polgár, rangtól és vagyontól függetlenül. Mint kormányzó erre tettem esküt, ezt folytattam püspökként is. Az imperátor mindenre parancsot adhat, ami ezt az ezeréves rendhez illeszkedik, és semmi olyanra, ami ezzel ellentétes lenne. A jog az imperátor felett áll.
- Kedves Ambrus – mosolyodott el az idegen – ugye tudja, hogy ezek a szavak felségsértésnek minősülnek? Ennek tizedéért teljes vagyonelkobzás és fővesztés járna. Ezek szerint tagadja az uralkodó hatalmának korlátlanságát?
- Nem ezt mondtam. Soha nem vonnám kétségbe az uralkodó hatalmának korlátlanságát, amíg elismeri a hatalmának korlátait.
- Ez még nekem is túl szofisztikus megközelítés. Korlátos korlátlanság?
- Minden hatalomnak a jog a forrása, ha ezt túllépi, vagy megtagadja, saját hatalmának létjogosultságát kérdőjelezi meg.
- És ha az uralkodó úgy dönt, hogy illetékes a hit kérdéseiben is törvényt alkotni? Mint Pontifex Maximus[6] jogosult erre – vetette ellen az idegen.
- Ez a cím a pogány korszak maradványa, így nem jelenti, hogy a krisztus-hívők ügyeiben hitelvi döntést hozzon. Ha keresztény papi címmel rendelkezne, jogosult lenne erre is, de jelenleg nem ez a helyzet. Rendelkezhet a vagyonukkal, az életünkkel, amilyen mértékben erre a törvények felhatalmazzák, de nem rendelkezhet a hitünkkel és a lelkeinkkel. Az Isten tulajdona, nevezzük bármilyen néven is.
- Ha már a logikánál tartunk – mosolyodott el az idegen – most önmagának mondott ellent. Ha az imperátor rendelkezhet alattvalói vagyonával, miért mond ellen annak a parancsának, hogy egyetlen épületet átadjanak egy általa kedvezményezett csoportnak.
- Mert itt nem az épületről van szó.
- Hanem miről?
- A hitről. Amikor a templomba jöttem, még azon gondolkoztam, milyen szelíd szavakkal bírjam rá a híveimet, hogy elhagyják a templomot. Felelős vagyok értük. Nem azért lettem a pásztoruk, hogy vágóhídra vigyem őket. És most hadd legyek magam vádlója: néhány éve még minket, keresztényeket fosztottak meg mindenünktől, még az életünktől is, a legnagyobb álmunk a szabad vallásgyakorlás volt, s most mi tagadjuk meg a testvéreinktől, akik másképpen hisznek, ugyanezt a jogot? De én tudom annak a bizonyos „i” betűnek a súlyát. Mi azt mondjuk, Isten Fia volt a mi tanítónk, aki feláldozta magát értünk, ezért végtelen súlya van minden szavának, minden tettének. Az ariánusok szerint Jézus csak egy ember, még ha a legközelebb is került Istenhez. Minden tette, minden szava viszonylagos, megkérdőjelezhető. Talán ezért szeretik az imperátorok ezt a tant, mert így nincs felettük egy abszolút hatalom, hanem csak egy megkérdőjelezhető. Már nem Jézus alá rendelt állami tisztségviselők, hanem vele már-már egyenrangú gyakorlói a hatalomnak. A törvényeik felülírhatják Jézus törvényeit, hiszen ő is csak ember volt… Ha Jézus megistenülhetett a szolgálatban, ők miért ne istenülhetnének meg a hatalomban? De abban a pillanatban mindez nem számított.
- Mi számított akkor, ha Jézus isteni lénye is lényegtelen kérdésnek tűnt?
- Most vallomást kell tennem… - suttogta a püspök. – Azt hiszem, abban a pillanatban teljesen lényegtelennek tűnt, hogy Atanas vagy Arius követője vagyok. Csak egy pap voltam, aki a hívei előtt áll. A kapuban, még a küszöbön túl állt a centurió[7], készen arra, hogy a lázadás legkisebb jelére betörjön a templomba, birtokba vegye azt és a híveket elhurcolja. Mérlegre kellett raknom minden szavamat, nehogy kitörjön a vérengzés. Életemben nem készültem annyira egy beszédre, mint akkor. Mindhiába. Alig kezdtem el a beszédemet: ,Az imperátor, akinek…’ elnémult a hangom. Nem bírtam folytatni. Szégyelltem a gyávaságomat, hogy képes lennék meghajolni az imperátor előtt, de szégyelltem a kevélységemet is, hogy büszkeségből képes lennék legyilkoltatni. Nem bírtam folytatni a mondatot. És abban a pillanatban megtörtént a csoda.
- Csoda? Mai, felvilágosult korunkban igencsak ritkán találkozunk ezzel a fogalommal.
- Pedig az volt. Egy gyerekhang megszólalt és énekelni kezdett. Egy versemet, amit mér régebben írtam, Isten dicsőségére. És a tömeg csatlakozott. A centúrió megdermedve állt az ajtóban, nem tudta, hogy mit tegyen, mit ír elő a szolgálati szabályzat arra az esetre, ha nem fegyverekkel, hanem énekkel állnak szemben. Egy pillanatba sem telt, és már mindenki énekelt. És abban a pillanatban megjelent nekem Isten angyala.
- Isten angyala? – mosolyodott el az idegen. – Ha most vádlóként és nem közvetítőként lennék itt, beírhatnám az ügyiratba, hogy azzal, hogy szóba állt az angyallal, megkerülte a szolgálati utat. De kérem, ne aggódjon, nem vagyok ennyire kicsinyes. Szeretném, ha önként látná be az igazamat, nem pedig fenyegetés hatására. De meséljen, mit mutatott vagy mondott önnek ez az úgynevezett angyal.
- Látomásom volt. Az angyal egy pillanat alatt megmutatta nekem a világ rendjét és megsejtette velem a jövőt is.
Korábban:
Folytatás:
[1] Arius (Areios, 260-336) az arianizmus tanának megfogalmazója. Bár tanait a Nikaiai Zsinat 325-ben elítélte, később az uralkodóház hitelveinek követőivé váltak.
[2] új ember (latin)
[3] római császár Kr.u. 161 és 180 között, emberségéről és filozófiájáról lett híres
[4] római császár Kr.u. 54 és 68 között, költő. A hagyomány szerint ő gyújttatta fel Rómát, hogy újjáépíthesse, de nevéhez fűződik az első jelentős római keresztényüldözés is
[5] római császár Kr.u. 41. és 54. között, bár korábban gyengeelméjűnek tartották, uralkodása Róma egyik fénykorát jelentette.
[6] főpap
[7] százados a római hadseregben