Melyben hősünk elhagyja Milánó határait és szembesül az emberi találékonysággal, ami a kivégzéseket illeti valamint különös szerepet kapnak a határidők
A két férfi Párizsban volt. Ambrus még sohasem látott ilyen hatalmas és csodálatos templomot, mintha a Bibliát faragták volna kőbe, festett üvegablakai, mintha a Mennyországra nyíltak volna… Az épületben zajló események azonban éles ellentétben álltak annak szentségével: tarka ruhába öltözött alakok táncoltak a szentélyben, középen a képekből és szobrokból rakott máglya égett, az oltár helyén meg egy hiányos öltözetű hölgy trónolt, közkinccsé téve testi adottságait.
- Látja? – szólalt meg az idegen. – Tánccal és énekszóval, vidáman temetjük el a régi világot. Már senki sem sírja vissza.
- Ha jól láttam, ez nagyon nagy részben annak a különös szerkezetnek is köszönhető, amit a templom előtti téren láttunk.
- Valóban, egy új találmány segít hatékonyan kezelni az új rendszer létrehozásával kapcsolatos adminisztratív nehézségeket.
- Ha jól értem, ezalatt a régi rend híveinek lemészárlását érti.
- Kérem, ne használjon ilyen szavakat! Végtére is miről van szó? Hatástalanítanunk kell ezeket a személyeket, akik esetleg polgárháborúba sodornák az országot. Természetesen mindenkinek biztosítjuk a törvényes eljárást. Néhány ezer ember élete árán megmentünk több milliót. Ön, mint egykori tisztségviselője az imperátornak, gondolom belátja, hogy ez ésszerű megoldás.
- Néhány ezer? Ahogy én látom, inkább hetente áldoznak fel néhány ezer embert az állam oltárán – vetette ellen Ambrus.
- Ez csak könyvelési kérdés. Figyelje meg kérem, milyen kifinomult az eljárás. A kezelésbe vett személy rákötjük a deszkára, nem érez mást, mint egy hűvös érintést a nyakán. Semmi felesleges szenvedés, kínzás. Praktikusan és fájdalommentesen oldjuk meg a kérdést. Természetesen dolgozunk az eljárás továbbfejlesztését, nemsokára egyetlen mozdulattal ezreket szabadítunk ki a földi siralomvölgyből, ahogyan önök mondják. Bevallom, alapvetően én is jobban szeretem a finomabb megoldásokat, de még én is ámulok ezen a lelkesedésen és szervezettségen. Gondoljon bele, hogy az imperátornak, annál a sajnálatos cirkuszi esetnél[1] milyen nehézséget okozott, hogy néhány ezer lázadóval végezzen. Nekünk ez néhány órás rutinmunka, és, hangsúlyozom, ez csak a beláthatatlan fejlődés kezdete.
- Valóban szükséges lenne, hogy öregembereket, férfiakat, nőket és gyerekeket végezzenek ki? Nem lehetne ezt a szép új világot vér nélkül felépíteni?
- Ön öregembereket, férfiakat, nőket és gyerekeket lát, én papokat, szenátorokat, patríciusokat és lovagokat, a címeket és rangokat, akik nélkül semmivé foszlik a múlt. Most egy új világ születik, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi váltják majd fel az ön urának avítt tanítását.
- Valóban? Ezek a szavak a mi szavaink is. Mi is a szabadságot hirdettük, amit Jézus ajándékozott nekünk. Azt tanítottuk, hogy a Mennyi Atyánk előtt mindannyian egyenlők vagyunk. Végül, a Szentlélek mindannyiunkat testvérként egyesít. Nekem úgy tűnik, hogy az önök új világa nem más, mint a miénk mímelése, ahogy a majom próbál meg embernek látszani. Ugyanazt a tanítást adják az embereknek, amit mi is – vette ellen Ambrus.
- De már isten nélkül. Mi nem egy láthatatlan fantomot adunk nekik, hanem önmagukat, az embert emeljük az oltárra és nem az Ember Fiát. Látja, milyen boldogok? – mutatott az idegen a táncoló és ünneplő tömeg felé. – Mikor volt ennyi élet, ilyen boldogság ebben az épületben előttünk? Önök csak beszéltek minderről, mi valóra váltjuk. Belátom, némi ráfordítást igényel, hogy az Új Rend ellenségeitől megszabaduljunk, de mindennek ára van a világon. Ezt az árat ön szabta meg.
- Én? Mit tettem, ami ehhez vezetett – csodálkozott a püspök.
- Elhintette a gyűlölet magvait.
- Én csak verseket írtam és énekeltem együtt az emberekkel. Nem volt bennük semmi gyűlölet.
- Kedves Magasságos Uram, néha elcsodálkozom, hogy önök, akiket a lélek ismerőinek mondanak, milyen tudatlanok. Az emberek nem ismerik azt a szót, hogy „szeretet”. Ha egy ember azt mondja, szeret valakit vagy valamit, akkor azt érti alatta, hogy egy másik dolgot gyűlöl. Amikor egy nő azt mondja egy férfinak, szeretlek és mindent megadok neked, azt érti alatta, hogy megöllek, ha más nőre nézel. A hívő, aki azt mondja, szereti Jézust, arra gondol, hogy megveti mindazokat, akik más néven tisztelik Istent. Itt a földön a szeretet csak a gyűlölet álruhája. Ön azt tanította az embereknek, hogy szeressék Istent és az emberré lett Isten Fiát. Ők azonban azt hallották, hogy gyűlöljék Arius követőit és az imperátort. Még mindig nem látja be, hogy tévedett azzal, hogy az igazságát, megengedem, az igazságot, minden elé helyezte az emberek előtt?
- Azt mondta, „itt a földön”… De én hiszem, hogy az igazság nem a mi világunknak a része, hanem egy másikból, az isteniből érkezik hozzánk. Egykor az imperátor világának a helytartója voltam, Milánóban, most Istent képviselem ebben a világban. Ami gyenge, esendő, de jóra vágyó. Isten akkor is jelen van, amikor megtagadják, még a jóakaratú hitetlenek is hisznek benne. Nem tudom, mit fog hozni az a világ, amit önök építenek fel, de a jóra való szomja a léleknek, örök. Ezért hiszem, hogy végül Isten fog győzni.
- És önnek elég ez a hit? Önnek, aki a szavak igazságban hitt, az örökkévaló és testet öltött Szóban?
- Nekem elég ez a hit. Mégis, fáradok, kérhetném, hogy visszatérjünk a saját városomba és saját templomomba. Már azt sem tudom, hogy melyik városban és az Úr melyik évében vagyunk…
- Valóban nagy utat tettünk meg, ideje visszatérnünk, de ne higgye azt, hogy el tud bújni temploma sötétjében a történelem elől, amit mi írunk. Utol fogja érni ott is, majd meglátja. A kérdésére a válasz: Jézus születése után 1793-ban jártunk, az egykori nyugati tartományában, Párizsban.
- 1793… - ismételte meg a püspök. – Másfél évezred, amióta elindultunk. És ugyanazt éljük meg, nem változott semmi sem, a barbárok új és új hullámai érkeznek, a templomokat újra és újra megszentségtelenítik, csak a vértanúk száma lesz mindig több… Először mindig a templomokat gyújtják fel, utána gyilkolják meg először a hívek testét, majd a lelkét is. Valamit azonban nem értek. Ha jól emlékszem, még nem telt le az egy évezred. Még hét év hiányzik belőle.
- Hogy lehet Isten embere ennyire kicsinyes? – méltatlankodott a küldött. – Hét év ide vagy oda, mit számít? Ennél még Lucifer is nagylelkűbb. Valóban nem volt ezer év, hanem csak 993, de nem mi voltunk türelmetlenek. A rendszer, Isten országa magától dőlt össze. Az álszenteskedés, önzés, az önhittség, a hazugság, a hiúság, a pökhendiség, a bűnök teljes arzenálja emésztette el, mi csak ott voltunk és előmásztunk a romjai alól és színre léptünk. Mit számít az a hét év?
- Miért nem hat? Vagy nyolc? – erősködött a püspök.
- Számít ez? Ezekben az években negyedmillió ember hal meg a kezeink által és milliók a háborúkban.
- Amikor az Úr megszabta a számok rendjét, minden számnak értelmet adott. A hetes az ő száma, a hatos azé, aki csak utol akarja érni, de egy lépéssel mindig lemarad, e világ ura, Lucifer. A hét év nekem ezt jelenti: még ebben a korban is, amikor minden magasztost bemocskolnak, minden nagyot ledöntenek, minden szépet elcsúfítanak, minden eszmét kiüresítenek, ebben a korban is jelen van és még ennek a korszaknak is meg van a maga helye Isten tervében.
- Ha csak ennyi kell… – vont vállat Lucifer küldöttje.
Korábban:
Folytatás:
[1] „390-ben Szalonikiben egy zendülés alkalmával néhány császári tisztviselőt megöltek. Az amúgy is hirtelen haragú császárt egy udvaronca még tüzelte, és így beleegyezett a szörnyű bosszúba. Színjáték címén a cirkuszba csődítették az embereket, s aztán körülvették katonákkal és néhány óra alatt 7000-t kegyetlenül kivégeztek, korra, nemre, előéletre való minden tekintet nélkül: Rémület és borzalom futott végig az emberiségen. Ambrusnak vérzett a szíve. Elhagyta Milánót, nehogy így kelljen találkoznia a császárral, és írásban leplezetlenül elébe tárta bűnének nagyságát és a nyilvános vezeklés szükségességét. Mikor pedig a császár teljes díszben meg akart jelenni az istentiszteleten a székesegyházban, a püspök útját állta: Nem szabad neki imádságra emelni azokat a kezeket, melyek még vértől csöpögnek, nem szabad Krisztus vérének vételére nyitni azt az ajkat, mely haragjában annyi ártatlan vért ontott. Teodózius védekezett: Dávid is súlyos bűnt követett el. A püspök kész volt a felelettel: Ha utánoztad a bűnöst, utánozd a bűnbánót is! Erre megtört a császár. Letett minden fejedelmi díszt, és nyilán, az egész hívő község színe előtt megvallotta és megsiratta bűnét. S azóta nem múlt el nap, hogy ne bánta volna. Ambrus tanácsára pedig törvényt hozott: a halálos ítéleteket ezentúl nem szabad mindjárt végre-hajtani, hanem harminc nap mulya megerősítés végett fajra a császár elé kell terjeszteni.” Forrás: https://katolikusvalasz.blog.hu/2017/12/07/december_7_szent_ambrus_puspok_hitvallo_es_egyhaztanito