Melyben főhősünk szembesül saját arcképével és azzal, hogy már a félidőben járnak és nem áll éppen nyerésre
Már nem a templomban, hanem a téren álltak. Színes forgatag vette őket körbe: az emberek tarka ruhában nevetgélve, zsibongva intézték ügyeiket, vagy éppen ügyet-lenül lopták a napot. Az árusok pultjai gazdagok voltak, az arcok vidámak és pirospozsgásak. A tér sarkán egy barát éppen prédikált, arról, hogy a mohamedánok elfoglalták a Szentföld utolsó darabkáját és közelítenek a próféta hadai Európa felé, hamarosan Bizánc, a második Róma következik, s ha nem kapunk észbe és tartunk bűnbánatot, hamarosan a szép Itáliában is feltűnnek a lófarkas zászlók. Néhányan úgy tettek udvariasságból, mintha figyelnének, de a trubadúroknak, akik a szerelem és a női lény szépségéről énekeltek, nagyobb sikerük volt.
- Nos, ez az önök által megálmodott szép világ… - mutatott körbe az idegen. – Bevallom, ez még nekem is tetszik.
- Gyönyörű… - álmélkodott a püspök.
- Nézze, ennek örülni fog – intett kihívója egy lovag felé, aki kecses meghajlással kezet csókolt szíve hölgyének. – Az építőipari munkaeszközökkel történő udvarlás már kiment a divatból. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor egy pillanatra úgy látszik, valóban sikerült önöknek egy keresztény világot teremteniük. Mindenhol béke és gazdagság, az emberek boldogok és egymás hegyén-hátán épülnek a templomok. Nézze, a maga kedvence is tovább épül! – mutatott az egyre szépülő dómra. – Már fel sem ismerni benne az egykori szükség-templomot, aminek az egyetlen díszei az ön versei voltak. De ha jól látom, ön még sem tud ennek úgy örülni, mint én.
- Emlékszem, amikor püspökké választottak, egyszer meghívtak az imperátor palotájába. Korábban, mint helytartó már jártam ott, akkor elvarázsolt a szépsége, a gazdagsága, fiatalemberként teljesen elkábított, akkor úgy képzeltem, hogy az udvar a mennyország földi hasonmása. De akkor, amikor frissen választott püspökként tettem tisztelgő látogatást, hirtelen fulladozni kezdtem.
- Csak nem jutott eszébe, hogy miket mondott a galileai mestere a gazdaságról?
- Nem. Akkor, ha még nem is tudtam kívülről a Bibliát, azt már tudtam, hogy bármilyen állítást is veszek elő az Írásból, tíz másik, teljesen ellentétes értelműt lehet szembe állítani vele. Nem, nem voltak tudatos gondolataim, egyszerűen minden csak üresnek és nyomasztónak tűnt. Már nem a szentséges urat, Isten földi mását láttam, az udvaroncok nem az ő angyalai voltak, hanem egyszerű kicicomázott bábuk, amilyenekkel a csepűrágók mulattatják a népet a piacon.
- Akkor döntött úgy, hogy fel fog lázadni ellene? Mármint nem az imperátor, hanem az egész rendszer ellen, amit képvisel?
- Én. mint lázadó? – nevetett fel a püspök.
- Igen. Tudja, szeretem az olyan embereket, mint ön. Önben van kihívás. Ön eredetileg helytartó volt, gazdagságban és megbecsülésben, a következő lépéssel, a püspökké választásával még feljebb lépett a ranglétrán, akár még római püspök is lehetett volna, ha a rendszer része marad, erre mit csinál? Ellentmond mindennek, amiben korábban élt. Megalázza az imperátort, csak azért, mert kivégeztetett egy stadionnyi alattvalót, máskor meg leszidja, amiért gyengekezű az Arius követőivel szemben. Nincs benne semmi következetesség, csak az örök lázadás, a változás utáni szomj. Pont, mint az én mesteremben, Luciferben. Most elérkeztünk egy olyan korba, amikor minden álma teljesül, mindenki keresztény a caesartól kezdve a trágyahordóig, amikor mindenhol templomok épülnek, még Mária Magdolnának is, akihez az utcalányok imádkoznak, hogy nem igazán becsült, de társadalmi szempontból igencsak hasznos szakmájukat tökéletesen tudják mívelni, még mindig lázad. Mondja meg őszintén, mi hiányzik még, hogy boldog legyen?
- Nem tudom… Talán igaza van, mindig a lázadás munkál bennem. Mindig kerestem valamit, sohasem voltam elégedett. A foltozott ruhám volt a kevélységem. Az emberekben sohasem azt láttam, hogy jók-e már, hanem azt, hogy mivé kell válniuk. Hogy a végcél, amit sohasem érhetünk el, Isten, az ő tökéletessége. Akár lelkesítettem, akár szidtam a híveimet, mindig ez izzott bennem a „van” helyett a „lehet”. Elbuktam, mert el kellett buknom. A világ nem lett olyan, mint amilyennek álmodtam.
- Szóval – csillant fel az idegen szeme – belátja, hogy tévedett? Hogy mindez hiábavaló volt? Már véget érne a mi kis párbajunk? – mintha egy kis sajnálkozás érződött volna a hangjában.
- Egy lázadás sohasem lehet sikeres. Valahogy el kell buknia. A jobbik eset, ha leverik és kivégzik a lázadókat, mert akkor, ha testileg meg is ölik őket, tovább fognak élni, mint legenda, mesévé válnak. Egy lázadás akkor bukik el, ha győz; amikor a közemberek, akik egykor az igazságért, a sokszor kellemetlen álmokért éltek, koldustarisznyájukat bíborra és aranyra cserélik, és beköltöznek a palotákba. És ekkor kiderül, hogy mindaz, amit az igazságról és hűségről korábban mondtak, hazugság volt, áltatás, amivel igazolni akarták primitív vágyukat, hogy ők is leülhessenek a zsírtól csöpögő asztalokhoz.
- Úgy gondolja, hogy Jézus is azáltal lett Krisztus, mert kereszten halt meg? És ha a zsidók befogadják és egy megbecsült názáreti bútoripari vállalkozóként hal meg, aki időnként elmond néhány bölcsességet, akkor senki sem emlékezne rá?
A püspök csak rövid hallgatás után válaszolt:
- Ezek a kérdés nagyobb nálam. Szeretem Jézust, minden nagypénteken átélem a fájdalmát, amikor a híveknek a szenvedéstörténetről mesélek, átélem, milyen lehetett, amikor a csuklóján keresztül átverték a szegeket, a testemben érzem, mit kellett átélnie értem. Szeretnék ott lenni, azon a helyen és azon a napon, ott a Golgotán, átölelni a keresztre feszített lábait és könyörögni neki, hogy szálljon le a keresztről és ne szenvedjen többet, elég volt, hagyja a csudába a megváltást, köszönjük, mi emberek eddig is megvoltunk valahogy, megleszünk ezután is, de az emberiség nem érdemli meg, hogy Isten Fia szenvedjen érte… Mégis… - hallgatott el.
- Mégis? – erősködött az idegen.
-Mégsem. Ha Jézus akkor leszállt volna a keresztről, ha ágyban párnák között halt volna meg, egy békés és joviális patríciusként, akkor is hittem volna benne, hiszen akkor is Isten Fia, de nem tudtam volna szeretni. Ahhoz, hogy ne csak értsem, hanem érezzem is, hogy mennyire szeret minket, hogy mennyire szeret engem személy szerint is, szükség volt erre az értelmetlen és kegyetlen kereszthalálra.
- Valóban… Azt hiszem, értem, mire gondol – bólintott az idegen. – Bevallom, nekem szakmailag ez volt a legnagyobb kudarcom. Én ott voltam, egy farizeus képében és könyörögtem neki, hogy szálljon le a keresztről, hogy éljen boldog életet. Az önök Írása azt mondja, szemet szemért, fogat fogért, nos, az őszinteségéért én is őszinteséggel fizetek. Azon a napon, amikor ott álltam a keresztfa alatt, egy pillanatra még engem is megszállt a kétség. Engem, aki egész életemben hűségesen szolgáltam Lucifert. Bevallom, én fizettem le a centúriót, hogy odaengedje Mirjammot, az anyját és Jánost a szeretett tanítványt, hátha ők rá tudják venni Jézust, hogy leszálljon a keresztről. Az lett volna a legnagyobb győzelmünk… De abban a pillanatban valóban azt akartam, hogy Jézus ne haljon meg. És nem azért, mert akkor mi győztünk volna, hanem mert én is sajnáltam és nem akartam, hogy szenvedjen. Abban a pillanatban, amikor kimondta a szót: „bevégeztetett” úgy éreztem, végleges vereséget szenvedtünk.
- De nem adta fel… Miért szolgálja mégis Lucifert?
- Az emberek miatt. Azt hittem, attól tartottam, hogy Jézus halála mindent megváltoztat majd, erre mit látok másnap? Semmit. Csak harmadnap merészkedett elő Mirjam Magdalából, bocsánat, ahogy ön ismeri, Mária Magdolna, hogy kicsit rendbe tegye a sírt. De elsőre még ő sem ismerte fel a mesterét. Akkor jöttem rá a nagy igazságra: Isten tehet bármit is, lehet akármilyen szent vagy tökéletes, az ember képes elrontani. Ezért fogunk a végén mi győzni. Mi az emberi tökéletlenségre építünk, s a világban ez az erősebb, ez túlél mindent.
- Jézus meghalt és mert látszólag elbukott, örökké fog élni, gondolhatnak bármit is az emberek. Ha nem is lett volna Isten Fia és maga is Isten, akkor is élne a tanítása, mert a nyomorával, a szenvedésével és a halálával hitelesítette azt – vallotta a püspök.
- Majd írunk új meséket, amiben Jézus olyan lesz, mint amilyennek mi akarjuk láttatni – mosolyodott el cinikusan az idegen. – Mit gondol, hányan olvassák még az Írást? És hányan nézik meg azokat a képeket, amiket a mi általunk ihletett festők festenek, amiken Jézus egy görög piperkőc? Jézus anyját meg egy hetéra képében tárjuk a világ elé. És vannak még terveink, jönnek olyan korok, amikor az igazság már senkit sem fog érdekelni, csak a látszat, a könnyebb, befogadható hazugság izgat mindenkit. Jöjjön, mutatok valamit… - intett a püspöknek.
A térről beléptek a templomba, a küldött illedelmesen elfordult, ahogy Ambrus keresztet vetett. A templom sokkal ragyogóbb és díszesebb volt, mint bármi, amit a püspök valaha is látott, ezerszer szebb, mint egykor az imperátor palotája. Keresztülvágtak a templomon, rá sem pillantva a díszes főoltárra, se az ezer színben pompázó rózsaablakra, az idegen egy alig észrevehető képnél állt meg.
Ambrus lába a földbe gyökeredzett, s csak annyit bírt mondani: - Uramisten…
Persze utána azonnal keresztet vetett és felindította magában a bűnbánatot, hogy hiába vette Isten nevét: - Ez… - akadt el benne a kérdés.
Az idegen bólintott: - Igen. Ez ön. Hiába élt szegénységben, hiába nem törődött a kinézetével, hiába perzselt a szava, már így emlékeznek önre. Egy aranypalástos, ápolt szakállú, kedves öregapóra. Nos, az ön emlékét már felülírta a propagandánk. És higgye el, nekünk nem kell hozzá ezer év, és Jézusra is úgy fognak gondolni az emberek, ahogy mi akarjuk. Nem Isten Fiaként, nem Megváltóként vagy Krisztusként, hanem egy ügyefogyott filozófusként, akit megöltek, mert nem értették meg. Egy olyan egykor volt emberré válik, akire mindig lehet hivatkozni, de nem kell olvasni, pláne nem meghallgatni. Lesz idő, amikor még a szodomiták is vele fogják igazolni vágyaikat.
- De ezen a képen nem Krisztus látható – ellenkezett a püspök.
- Igen. Ez a kép önt ábrázolja. Ahogyan önt látni akarják. Egy jóságos nagyapó, aki gondosan ápolt szakálla mögül, aranyozott palástban és puha papucsban tekint a világra. Aki a családok és a fennálló rend védelmezője. Aki mindenre csak áldást mond, mindent helyesel és mindenkihez van egy-egy kedves szava. Tündéri – mosolyodott el az idegen.
- Ez volnék én? Ennyi maradt belőlem?
- Még ennyi sem. Ambrus, ön meghalt és szétporladt. Ez az Ambrus már a szent püspök, akire emlékezni akarnak. Nyugodjon meg, a kollégája, Miklós, Myra püspöke még rosszabbul jár majd, ő lesz az ügyeletes cukrosbácsi. De a mester művem, hadd dicsekedjek, Bálint vértanú lesz, akinek a nevét a pajzánságok kedvelői és a virágkötők fogják áldani.
- Hiába volt minden harcom és küzdelmem? Hiába lázadtam fel néhány dallal a Birodalom és a zsarnokság ellen?
- A dalok, igen, hiábavalóság. El is felejtettem mondani. Most is népszerűek, a kasztráltak kórusa ma is naponta énekli azokat, a hívek udvariasan hallgatják. Igaz, már semmit sem értenek belőle, hiszen latinul szólnak, de azért idézik. Ez a költők és álmodozók sorsa: egykor egy lángot gyújtottak, hogy ragyogjon és lobogjon az egész világ, de az utókor tűzhelyre zárja és pecsenyét süt rajta. Az én uram, Lucifer és az öné megegyeztek, hogy ezer évig visszafogjuk magunkat, hadd épüljön fel Jézus Birodalma. Most félidőben járunk. Én csak hátradőlök és elégedetten nézem, hogy alakul a kísérlet.
- Semmit sem tesz?
- Semmit sem kell tennem, csak figyelni, hogyan teszik tönkre a keresztények a kereszténységet. Itt már semmit sem kell tennünk, elég kivárni az évezred végét és várni, hogy magától omoljon össze. Oltárra emelték önt is, ugyanúgy, ahogy Jézust, s ezzel kiszakították az emberek közül. Jézust megközelíthetetlen aranyködbe vonták, önre meg aranypalástot borítottak, hogy mindenre figyeljenek, csak arra ne, hogy mit mondott egykor. Mondja, még mindig hisz? Még mindig nem látja be, hogy mennyire hiábavaló a küzdelme az akaratunk ellen?
- Még várok…
- Mire?
- Nem tudom… de ahogy elém tárta a történelmet, rájöttem arra, hogy az Prédikátornak mennyire igaza van és mindennek meg van a maga ideje az ég alatt és ezek mindig örök rendben váltakoznak. Nincsenek örök királyságok és birodalmak, s minél hatalmasabb egy imperátor, annál hamarabb megbukik. Meg van ideje a gazdagodásnak és a kifosztásnak is; a hit kiüresedésének és a hitre való rátalálásnak is. Azt szeretném látni… Talán szörnyű kimondani is, mi lesz, ha véget ér az ezeréves keresztény birodalom? Amikor újra Lucifer kezébe kerül a világ?
- Hát – mosolyodott el az öregember – nekünk nem lesz szükségünk egy évtizedre sem ahhoz, hogy mindent leromboljunk, amit önök ezer év alatt létrehoztak. Már meg is fogalmazta egy tökéletes bon mot-ot: egy tollvonással megszüntetni.
- Az előbb azt kérdezte, hogy nem láttam-e be, hogy hiábavaló minden lemondásom, tettem, minden szavam és versem. De ön még nem unta meg, hogy bármit építünk, lerombolják? – fordult a püspök a küldötthöz.
- Higgye el, a rombolás olyan öröm, amit sohasem lehet megunni… A hitvallásunk: rombolni kell, hogy építeni lehessen. Amikor véget ér az önök uralma, Lucifer új fényt fog gyújtani a világnak és valóra vált mindent, amiről önök csak prédikáltak. Ha látni akarja végső győzelmünket, most távolabbra kell szállnunk. El kell hagynunk Milánót és a templomot. Vállalja…?
A püspök némán bólintott.
Korábban:
Folytatás:
Comments