Melyben főhősünk találkozik a szelfizéssel, s úgy dönt, eleget látott
A templom tömve volt emberekkel, mint a hangyák a bolyban, úgy nyüzsögtek az épületben.
- Most már teljessé vált a műve – szólalt meg a küldött. – A templom. Elkészült, mind a száznegyven tornyával, az oltárokkal és képekkel. És már a barbárok sem törnek be, hogy tisztára rombolják falait, ha csak ezt az ezernyi embert, aki képeket készítenek magukról, nem tekintjük annak. Beteljesedett a templom története – nézett kérdőn a püspökre.
- Ami beteljesedett már nem fejlődik tovább… Ez már a halál, a romlás előszobája. Ugye ezt akarta mondani? Ha elértük a teljességet, nincs miért küzdenünk és üressé válik a hitünk. A felépült templom már nem egyéb, mint modellje ezeknek a piktoroknak, akik kis dobozokkal a kezükben nyüzsögnek az ősi falak között. A küzdelem, az építés erősíti a lelket, a győzelem rombolja.
- Célhoz értünk… - vonta meg a vállát az idegen.
- Mi? – kérdezett vissza a püspök.
- Mi, akik nem a fellegekben lakó istenségben, hanem az emberben élőben hiszünk. Az emberi kiteljesedés előtt már nem áll semmilyen fal, sem a vallás, sem az állam. Mindenki az lehet, ami akar.
- De ahogy elnézem, ezek az emberek semmik sem akarnak lenni – vetette ellen Ambrus.
- Pont ezt a terv lényege: mivel az emberek bármik lehetnek, megelégszenek azzal, hogy ne lépjenek túl saját korlátjaikon. Ki akarna magasra ugrani, ha nincs előtte akadály, ki futna gyorsabban, ha nem lenne távolban a cél? Hallja a nép duruzsolását?
- Igen, de nem veszem ki, mit mondanak.
- Nem is lehet. Már minden nép a saját nyelvén imádkozik, nem értik meg egymást, Isten nyelve a latin, szent nyelvből holt nyelvvé vált.
- Mint egy új Bábel…
- Pontosan. Nem szégyen az ellenféltől tanulni – bólintott a küldött, majd a püspök szemébe nézett: - Akkor lássuk: az Egyházát, amiben hitt, feldaraboltuk, betiltottuk és hiteltelenítettük. A hazájának még az emlékét is eltöröltük. És most már, hogy senki sem beszél latinul, nem értik a verseit sem, könyvtárak mélyére száműztük. Halott nyelv halott énekei, ennyi ön, semmi több. Mondja: még mindig nem érzi úgy, hogy hiába volt? A hit, a harc és a versek? Hogy felesleges volt ragaszkodnia a nevetséges hittételeihez? Nézzen ezekre az emberekre! Valamikor még volt tétje annak, annak, hogy homoiuszion vagy homousziosz, de ezek az emberek másképpen élnének, ha nem az ön hittétele győzedelmeskedett volna? Jobbak lettek azáltal, hogy a Jézus istenségét vallók győztek, s rosszabbak, ha egy tökéletes embernek tartanák?
Ambrus elgondolkodott:
- Az életemben annyi mindent elvesztettem már… Amikor püspök lettem, le kellett mondanom a világi hatalomról és a szerelemről, a test örömeiről. Amikor az imperátorral szembe szálltam, még a koldusnál is szegényebb lettem, mégis egy csodálatos ajándékot kaptam: a szavak hatalmát. Megtanultam, hogy az igaz és súlyos szó nagyobb hatalom, mint a légiók, az arany, vagy a barbárok serege. Hittem a szavaim erejében, mert hittem, hogy ezek nem az én szavaim, hanem a Szónak, az isteni Igének a visszhangjai.
- És most, hogy látta mindennek az értelmetlenségét? Kételkedik már, vagy még mindig az Isten által felkent újkori prófétának tartja magát?
- Próféta? Sohasem tartottam magamat annak. Nem jósoltam jövendőt, nem mondtam átkokat, nem hittem volna, hogy Isten személy szerint nyilatkoztatja ki magát. Nem tudok semmilyen érvet sem mondani, hogy igazam lenne, vagy valaha is igazam lett volna, már nyomaszt az a történelem, amit a tetteim előidéztek, nyomaszt, hogy nem tudtam semmiben megváltoztatni a világot… Kérem, térjünk vissza a saját időmbe és templomomba, ott talán tudok válaszolni.
- Ez természetes, kérem. Ön a vendégem volt ezen az úton, illendő, hogy haza is kísérjem.
Korábban:
Folytatás: