Melyben hősünk felméri, hogy a helyzetén már egy fogadás sem ronthat
- A világ rendjét? Azt talán még maga az imperátor, sem ismerheti.
- Én mégis láttam: láttam a metropoliszainkat, amelyekben a bűn tüze ég: szodomiták, gomorriták[1], véres játékokon élvezkedők, akiknek csak az „én” és a „most” számít, akiknek Róma nem jelent mást, csak egy játszóteret, ahol kiélhetik vágyaikat. Láttam a nyomorgó földműveseket és szolgákat, akiknek nincs semmilyük, mert uruk és az állam mindent elvesz tőlük. Láttam az írnokokat, akik már nem őseink dicső tetteit és a szent iratokat másolják, hanem napi pletykákat, hogy meg tudják tölteni a napilapokat. Láttam a légióinkat, akikben olyanok szolgálnak, akik a vezényszavakon kívül egyetlen latin szót sem tudnak, mégis, képesek feláldozni mindent azért, hogy egyszer, öregkorukban elmondhassák: „római polgár vagyok”. Láttam a határainkon gyülekező barbárokat, akiknek végtelen az erejük, mert asszonyaik méhe termékeny, és az asszonyi méh erősebb fegyver, mint a római kard és katapult. Gyülekeznek, hogy meghódítsanak minket, de nem hitünket és kultúránkat akarják zsákmányul, hanem csak az aranyat és részesülni akarnak élvhajhász életmódunkból, amit egyszerre vetnek meg és kívánnak. Láttam, hogy mi egyre erőtlenebbek vagyunk, és ők egyre erősebbek. És semmivé foszlottam, mert láttam, hogy nincs erőnk, ami nekik ellenállna. És akkor Isten angyala megnyitotta fülemet, s hallottam, ahogy istenes verseimet énekeli a nép a templomban. És aztán hallottam, hogy a légiók kezéből kiesik a fegyver. Láttam összedőlni az imperátor palotáit, a limeseket, ahogy átgázolnak rajtuk a barbárok. És amikor a barbárok elértek a templomhoz, megálltak a kapuban, ahogy most a légiósok. Ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni ezzel. És ők is énekelni kezdtek és amikor hazaindultak sötét erdeikbe, az én énekeimet énekelték. És otthon asszonyaik is az én énekeimet énekelték altatónak a bölcső felett. És egyszer megértették, miről szólnak. Földjeikből templomok sarjadtak, a kiontott vér helyett keresztvíz folyt rájuk. És sok-sok idő múlva, újra útra keltek, hogy visszatérjenek Rómába, de már nem barbár hódítóként, hanem alázatos hívőként, hogy áhítattal imádkozzanak az apostolfejedelmek[2] sírjai előtt. Mert akkor megértettem, hogy az imperátori hatalom megdőlhet, a légiók veszíthetnek, de a nép egyszerű hitéből, az unos-untalan énekelt dalocskákból egy új Birodalom, Isten igaz Birodalma fog kinőni. A szeretet és az igazság Birodalma. Ezért nem szabad feladnom; ha engedjük, hogy elnémuljon az ének, el fog némulni a remény is.
- Ezt mutatta az angyal? – kérdezte az idegen. – Ne felejtse el, hogy nem csak az Úrnak vannak angyalai, hanem a sötétségnek is. Nem azt mondom, hogy hazudott, inkább csak azt, hogy az igazságnak csak egy kicsiny szeletét mutatta meg. És ön tudja, hogy a fél igazság teljes hazugság. Mi lenne, ha bekopogtatna egy angyal önhöz és megmutatná az igazságot a maga teljes és szemérmetlen pőreségében? Vajon akkor is kitartana a plebejus gőgjében, ellentmondva az isteni Imperátornak? Ha nem csak a jelen pillanatot látná és nem csak az álmait, hanem azt, hogy az egyes tettei az évszázadok, évezredek alatt milyen gyümölcsöt teremnek?
- És ez a bizonyos angyal ön lenne. Magát nem az imperátor küldte.
- Gratulálok, magasságod kiváló megfigyelő. Honnan jött rá?
- Amikor az imperátorról beszélt, nem érződött a hangjából az alázat. Úgy beszélt róla, mint aki legalábbis egyenrangú vele, vagy még inkább, mint egy bábjátékos a kezében tartott bábról. Egyszer sem nevezte az urának, s azt állította, hogy a „világ urának” udvarából érkezett. Mi, akik Jézust istenünknek valljuk, mást nevezünk ennek, nem a császárt és nem is Istent, hanem…
- Kérem, ne nevezze néven az uramat – emelte fel kezét az idegen. – Tudja, nem jó emlegetni. Még megjelenik, és szeretném, ha velem jutna egyezségre. Tudja, én ezt szeretem a munkámban: nem megölni, megkínozni, megfenyegetni, vagy megvásárolni valakit, hanem meggyőzni. Tudja, én régivágású küldött vagyok, jobban szeretem a lassabb és finomabb módszereket. Higgye el, ezek valójában sokkal hatékonyabbak.
- És mivel akar engem meggyőzni a sötétség küldöttje? – nevetett fel Ambrus. – Most, hogy már leleplezte magát, mit tud kínálni egy keresztény püspöknek, hogy megatagja azt, amiben hisz?
- Ugyan kérem! – legyintett az idegen. – Nem tudom, miért feltételezik mindig a legrosszabbat Luciferről, a fényhozóról. Én a tudást kínálom önnek, hogy megismerheti a jövőt. Megkapja ingyen, nem kérem cserébe semmit sem, csak az őszinteséget.
- Én nem szoktam hazudni – húzta ki magát a püspök.
- Tudom, ezért jöttem önhöz. Ha látja a jövőt, hogy hova vezet az út, amelyen elindult, amelyen elindította a híveit és belátja ennek következményeit, tudom, ön fogja elhallgattatni a híveit, ön fogja rábeszélni őket, hogy hajtsák meg fejüket önként a szentséges imperátor akarata előtt. Kezdhetjük?
- Még nem mondtam igent… - próbált meg visszakozni Ambrus.
- A szavaival nem. De láttam a szeme villanását, láttam, ahogy a katolikus püspök gúnyája alól előkacsint az egykori római kormányzó, aki görög filozófusokon nevelkedett. Más férfiembert ledér hölgyekkel csábítanék el, önre a tudás van ugyanilyen hatással. A pupillái kitágultak, a szíve hevesebben ver, izzad a tenyere… Nekem ennyi elég. Kezdhetjük?
- Ha igent mondok, mit kapok cserébe?
- A tudást.
- A tudás értéktelen – rázta meg a fejét a pap. – Minél többet tudunk, annál több kérdésre nem tudjuk a választ. Nem, én mást kérek.
- Mit?
- Egy jelet, hogy valóban itt járt. Hogy a gonosz valóban létezik.
- És mire menne ezzel a jellel?
- Én semmire. De ahogy az ariánusok azt vallják, hogy a jó nem isteni adomány, hanem az ember műve, látnunk kell az érme másik oldalát: a gonosz sem csak bennünk van, hanem kívülről is körülölel minket. Hogy, amikor a kereszteléskor nemet mondunk a rosszra, nem magunkra mondunk nemet, hanem arra a külső erőre, ami nem kiteljesít, hanem elpusztít minket. Hogy az önmegvalósítás igazi útja nem a bűn, hanem a bűnnel való szembefordulást jelenti.
- Elfogadom a kihívást – mosolyodott el az idegen. – Ha a beszélgetésünk végén még mindig kitart a hitében, adok önnek egy jelet.
[1] utalás a Bibliára, a szexuális bűnökért (homoszexualitás és állatokkal való közösülés) elpusztított városokra
[2] Szent Péter és Pál
Korábban:
Folytatás:
Comments