Melyben hősünk nem találja az ihletet, ellenben őt megtalálják a légiók és egy titokzatos idegen
A költő, aki egyben Milánó püspöke is volt, kétségbeesetten nézett fel a keresztre. Kint városban még derengett a hajnal, épp hogy csak sejteni lehetett a két egymást metsző egyenest. Üresnek érezte magát, nem volt egy gondolata sem, mindent kiírt magából. Milyen furcsa helyzet, elmélkedett el… Én itt ülök a sekrestyében, egy üres papirusszal az asztalomon, kint a templomban a hívek, akik várják, hogy az átvirrasztott éjszaka után, új éneket írjak nekik, a templom körül a legionáriusok, akik azt várják, hogy mikor adjuk fel és tudják elfoglalni a templomot, s nem messze, a limeseken a barbárok várják, hogy be tudjanak törni a Birodalomba. Nem tudják, hogy ha betörnének hozzánk, át a limeseken, át a légiókon, keresztül a templomi híveken, nem találnának mást, csak egy üres papiruszt…
- Kifogytam a gondolatokból, Uram – nézett a Megváltó jelére. – Haszontalan szolgádnak érzem magamat, nem tudom, miért állítottál ide.
- Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni magasságoddal – szólalt meg mellette valaki. A költő meglepetten nézett fel; az előbb még egyedül volt. Az idegenről egyértelmű volt, hogy az udvarból érkezett; ha el is tekintett volna legújabb divatú bizánci stílusú ruházatától, egyértelmű volt, hogy a katonák sorfalán csak olyan valaki juthat át, aki bírja a legmagasabb körök támogatását.
- Ha megengedi – folytatta az idegen – a világ urának udvarában is hasonló az ön megítélése. Azonban, az imperátor, mint népeinek atyja, az olyan haszontalan és tévelygő szolgáit is szeretetébe fogadja, mint maga, így ide küldött, hogy segítsek feloldani ezen kellemetlen és méltatlan helyzetet, amit az ön működése eredményezett.
- Az én működésem? Biztos, hogy engem keres?
- Ön nemdebár Ambrus, milánó atanáziánus[1] püspöke, a katolikus párt képviselője? Könnyű volt felismernem, hiszen mindenki tudja Önről, hogy ha a legtoprongyosabb alakot kell keresni a templomban.
- Megtisztelő, hogy a szentséges úr így számon tartja az olyan méltatlan szolgáit is, mint én, azonban, én nem látok semmilyen problémát a jelen helyzetben.
- Az ön számára nem jelent problémát, hogy nyíltan ellene szegülnek a szentséges úr parancsának? Az imperátor egyetlen szolgájának sem tűri el, hogy megtagadja parancsainak semmibe vételét. Ő úgy rendelkezett, hogy Milánó egyik templomát adja át az ariánus felekezetnek. Ez méltányos és megfelel az Ediktum[2] szellemének, amelyet pont itt, Milánóban hirdetett ki fénylő emlékezetű elődje, a nagynak nevezett Konstantin. Az ő gyönyörű látomása, hogy a Birodalom minden szabad polgára lelkiismerete szerint imádja az istenséget, amíg a Birodalom hű alattvalója. Nem látom át, hogy magasságodnak mi kifogása lehet az ellen, hogy a város sok temploma közül egyetlen egyet átadjon egy másik felekezetnek.
- Az Imperátor, akinek egyetemleges földi hatalmát sohasem kérdőjeleztem meg, egyetlen szavába kerül, és a légiók, amelyek körül veszik a templomot, megindulnak és kiűzhetnek minket innen. Nem fogunk ellenállni, erre szavamat adom, a magam és híveim nevében is. Nem csinálunk mást, csak összegyűltünk és éneklünk. Nem lázadunk fel az imperátor ellen, de megéljük a hitünket, amely szerint ebben a templomban is imádni akarjuk az Istenünket. Ha az imperátor úgy rendelkezne, hogy ezért halált érdemlünk, nem fogjuk megkérdőjelezni az ígéretet.
- Éppen ez a bökkenő – ült le az idegen - , hogy ez a lázadás a legveszélyesebb azóta, hogy a Krisztusnak nevezett Jézust megfeszítették. Az imperátor a világ leghatalmasabb katonai gépezetének parancsol, nincs olyan lázadó, aki a siker reményével tudna küzdeni ellene. Azonban az önök lázadása a kereszténység megszületése óta a legarcátlanabb ellenszegülés. Ha kardot ragadnának, ha barikádokat emelnének, ha csak egy hivatalos iratot elégetnének nyilvánosan, habozás nélkül elevenen elégetné a gyülekezetét, de azzal, hogy erőszak nélkül énekelgetnek, nem tud mit kezdeni.
- Fényességed megkérdőjelezi a légiók hűségét és engedelmességét? – vetette ellen a püspök.
- Az imperátor hatalma korlátlan, a korlátját egyedül saját bölcsessége jelenti. Kiadhatná a parancsot, a katonák gondolkodás nélkül teljesítenék, azonban csak félszívvel. Római asszonyokat és gyerekeket kivégezni a legnagyobb próbatétele mind a hűségnek, mint az imperátor végtelen hatalmába vetett hitnek. Márpedig az imperátor hatalmának egyetlen forrása, hogy végtelennek és tökéletesnek hiszik az alattvalók. Ha egyetlen tévedést vagy a legkisebb félelmet tulajdonítanák neki, megbukna. Márpedig, ha most kiadná a parancsot, hogy foglalják el a templomot, megindulna a suttogás, hogy már a nőktől és gyerekektől is félnie kell. Ezért szükséges, hogy megoldást találjunk erre a patthelyzetre.
- A Birodalmat végveszélybe sodorná néhány éneklő atanáziánus? – csodálkozott el a püspök.
- Igen. Az erőszaknak egy olyan formáját jelenítik meg, amely ellen kevesek a légiók. Ez a néhány bugyuta latin versike, amelyet, ha jól tudom, mellékesen, nem is engedélyeztetett a Szent Kommunikáció Hivatalával, jobban rombolja a légiók szellemét, mint a technikusok szerkentyűi. Mert ezek az éneklő proletárok, asszonyaik és porontyaik megéreznek valamit: annak az ízét, hogy milyen engedetlennek lenni. Szabadnak. És ahol megszületik a szabadság, megszűnik a fegyelem és ahol nincs fegyelem, ott nincs erő sem. Márpedig, ha valamikor, akkor most van szüksége a Birodalomnak erőre, amikor határainkon felsorakoztak a barbár hordák.
- Értem. És hogyan kíván legyőzni engem? Hogyan akarja elhallgattatni az éneklő tömeget?
- Erre én képtelen vagyok. Erre ön képes.
- Igen, ez valóban így van. De hogyan akar rávenni erre? Kínzással?
- Gondoltam erre is. Kíváncsi lettem volna, hogy az, aki olyan ékesszólóan tud prédikálni a vértanúkról, hogyan viselkedne egy kínzókamrában, de nekem ez kevés lenne.
- Kevés lenne? – csodálkozott el a püspök. – Mi az, ami több annál, hogy valakit testileg-lelkileg porrá zúznak?
- Az őszinte egyetértés. Az, hogy ön elfogadja és magáévá tegye az álláspontomat. Ha átáll a mi oldalunkra, az többet érne az imperátornak tíz légiónál.
- Meg akar vesztegetni?
- Nem rossz gondolat, a püspöktársai többségét alacsony árfolyamon meg tudtam venni, de önnél ez nem célravezető. Mikor nézett utoljára tükörbe?
- Amikor a szakállamat igazítottam…
- Szóval nagyon régen… - nézett rá fitymálóan az idegen. – Piszkos és kopott ruha, ápolatlan szakáll, rövid, katonás haj, amit még fésülni sem kell. Egy ilyen embernek nem számítanak a világi hívságok, a pénz. Önt mással fogom megvenni.
- Mivel?
- A logika és a valóság megfelelően adagolt keverékével.
- Én az igazságra, Krisztusra tettem fel az életemet – vetett keresztet a püspök.
- Azonban nem árt, ha időnként beles az igazság mögé, és meglátja a valóságot is. Fogadást ajánlok: ha meg tudom győzni, akkor hazaküldi a híveit. Ha nem, akkor elmegyek és azt javaslom az imperátornak, hogy adja fel a templommal kapcsolatos szándékait. Elfogadja?
- Credo in unum Deum[3]… - kezdte sorolni a hitvallás szavait a püspök. – Hiszek… Hogyan tudná ezt a hitemet logikai érvekkel megingatni?
- Ön atanáziánus püspök, de ezt a hízelkedés szándéka nélkül mondhatom, korunk egyik legnagyobb koponyája is, aki egy személyben egyesíti az ezeréves Birodalom minden tudását. Ezt akkor is el kell ismernem, ha tudom, hogy mindezt a katolikus párt szolgálatára használja fel. Tudom, hogy él még önben az a klasszikus római jellem, Milánó egykori kormányzója. Állja a fogadást?
Ambrus egy pillanatra kísértésbe esett. Nem gondolt a templomra, a katolikus hitére, se arra a rengeteg emberre, akinek az élete függ attól, hogy mire jut az imperátor megbízottjával. Csak a régi időket igéző filozofikus vita izgalma lelkesítette korábbi énjét. Önkéntelenül is kezet nyújtott az idegennek.
Folytatás:
[1] Szent Atanáz püspök követője, azaz katolikus
[2] utalás a Milánói Ediktumra, melyet I. Constantinus (Nagy Konstantin) nyugati és uralkodótársa, Licinius keleti császár adott ki Kr.u. 313-ban és kimondja a vallásszabadságot: „megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.”
[3] Hiszek az egy Istenben – a keresztény hitvallás kezdő szavai