Melyben az idegen megnyeri a fogadást, de ez nem teszi boldoggá, és ezért fejét veri a falba, s a költő végre be tudja fejezni a versét
Újra Ambrus idejében voltak, a légiók által körbezárt templomban. Hirtelen minden olyan értelmetlennek, kicsinynek és szürkének tűnt az út után. Ambrus fáradtan leült és vallomást tett.
- Ha azt akarja, bevallom.
- Mit? – csillant fel a küldött szeme.
- Hogy mindannak, mit csinálok, nincs semmi értelme. Kőteherként hordozom magammal régi énemet, azt az életet, amiben az élvezetek és a hatalomszomj vezérelt. Bevallom, hogy ma is méltatlan vagyok arra, hogy pap legyek és Isten nevét a szájamra vegyem. Felsoroljam a bűneimet? A szeretetlenséget, amit a tévelygők iránt érzek, a test örömét, amikor a böjt elmúltával az ünnepi asztalhoz ülök, a hiúságomat…
- Kérem, a kevélységet se hagyja ki a sorból – mosolyodott el diadalittasan a küldött.
- Az nem ugyanaz? – ébredt fel Ambrusban a teológus.
- Nem. A hiúság egyszerű bűn, nem létező erényekkel dicsekszik. Hiú az öregedéssel küzdő asszony, aki azzal dicsekszik úton-útfélen, hány férfi kívánja még mindig őt, miközben már a koldus szemében sem gyúl ki a vágy fénye. A kevélységet jobban szeretem: az igazi és csontjainkat is fertőző bűn, mert a kevélység az igazi erényekből táplálkozik. A hiú ember könnyen kigyógyul hiúságából, ha egyszer szembenéz a valósággal, de a kevély, ha megtapasztalja a benne élő erényt, csak még kevélyebb lesz. Ön, ha megengedi, így, a mi kis játszmánk végén, korának egyik legnagyobb koponyája, amit borostás arc és rongyos ruha mögé rejt. Nem véletlen, hogy személyesen jöttem önhöz, ön királyi vad, megtiszteltetés volt, hogy én ejthettem el – hajolt meg udvariasan a püspök felé.
- Ha akarja, folytatom a szentségtelen gyónásomat.
- Igazán nem szükséges, elég egyetlen szó, amivel elismeri a győzelmemet: mondja ki, hogy hiábavaló – hajolt meg udvariasan az idegen.
- Rossz költő vagyok. Hiába másolják az írnokok a műveimet, hiába válik a hívek ajkán erősebb fegyverré, mint a légiósok kardja, én tudom, hogy rossz és hiábavaló szavak csupán. Szent János Apostol néhány egyszerű szóval elmagyarázza az istenség lényegét: In principio erat Verbum, et Verbum erat apud Deum et Deus erat Verbum[1]. Én, ha az idők végezetéig írnám a verseimet, az összes vers és könyv nem érne fel ezzel a néhány egyszerű szóval. Ha leírok egy sort, elsőre jónak tűnik, dallamosak, szabályos a ritmusuk, igazak és pontosak, mégis, ha összevetem az Írás szavaival, mind értéktelen és szemétre való.
- Egyetlen szót kérek csak: hiábavaló.
- Hiábavaló volt az életem, hiábavaló a hitem, a küzdelmem, hiábavalók az írásaim… Ezt akarta hallani?
- Igen – ragyogott fel az öregember arca. – Igen, ezt akartam hallani, hogy minden hiábavaló.
- Nem ezt mondtam. Számba vettem magamban, hogy miből áll az életem, és beláttam, hogy minden részlete hiábavaló. Mégis, van valami ami mindennek értelmet ad. Kérem, jöjjön velem a templomba.
- Bocsásson meg, ez mindenképpen szükséges? Tudja, mint angyal, még ha bukott is, örökké élek, de a templom ártalmas az egészségre…
- Akkor lessen be velem csak a hajóba, ahogy eddig is tette.
- Ennek nincs semmi akadálya, ha szükségesnek látja – követte a küldött a püspököt a templom ajtajához.
- Nézze azt asszonyt a két gyerekkel! – mutatott Ambrus a templom belseje felé. – Az ő nevét nem jegyzi fel a történelem. Talán meg sem éli, hogy unokái szülessenek, névtelenül fog meghalni, jeltelen, de megáldott sírba temetik. Alig van enniük, a szájától vonja meg a falatokat, hogy a gyermekeinek enni tudjon adni, a férje csak cselédnek tekinti, rongyokban jár, mégis, minden nap eljön a templomba és hálát ad az Úrnak.
- Valóságos anonim szent[2] – gúnyolódott az idegen.
- Ne gúnyolódjon… De el kell ismernem, igaza, van. Egy névtelen szent. Kevés öröm jut neki az életben, de az teljesen betölti. Mégis, amikor a prédikációmban azt mondtam a híveimnek, hogy eljött az idő, megvédeni a templomot, de nem fegyverrel, hanem imával, énekkel, nem kérdezett semmit. Amikor azt mondtam, hogy lehet, hogy eljött az idő, hogy életünket adjuk Jézusért, az ő dicsőségéért és becsületéért és csak az maradjon, aki erre kész, ő felállt és hazament. A szívem mélyén örültem ennek, mert úgy éreztem, bűn lenne, ha a halálra vezető útra csábítanám, még akkor is, ha ez a halál a mártírok halála lenne. Ő hazament, megmosakodott, kicsinosította magát, mint egykor az esküvője napján, felvette féltve őrzött ünneplő ruháját, magához ölelte két megmaradt gyermekét és visszatért. És napok óta itt térdel és imádkozik és énekel. Minden írásomat, minden szavamat, minden tettemet odaadnám azért, ha ezen asszony lelkének tizede enyém lehetne! Minden művem semmivé fog foszlani, de ez az asszony a hitében és szeretetében ezerszer többet ér, mint bármi, ami én lehetek.
- Nem értem az összefüggést.
- Nos: elismerem, rosszak a verseim, üres és csillogó szavak. De amikor ez az asszony énekeli őket a gyermekeivel, olyan tökéletesek, mint az angyalok éneke, mennyei harmónia. Az ő ajkai szentelik meg a szavaimat, adnak értelmet mindannak, amit teszek és írok.
- Ahogy bármilyen más vers vagy szó szent lenne az ajkain, ebben nincs semmi különös. Bárki veszi fel az imperátor koronáját, uralkodó lesz, bárkinek a szavait ejtik ki hittel, még a leglaposabb és üresebb szavakról is van szó, szent és tiszteletreméltó lesz – filozofált az idegen.
- Igen, de az Úr úgy rendelte, hogy most én legyek az a valaki. Én vagyok itt most ebben a korban, én szolgálok ebben a templomban. Hiszem, hogy mindennek van célja, ami Istentől ered. Nem véletlen, hogy ebbe a történelmi korszakba és ebbe az életbe helyezett engem az Úr, nekem itt és így kell szolgálnom. Ahogy a szolgálatot teljesítő katona sem hagyja el őrhelyét, én sem fogok megfutamodni.
A küldött dühében letépte magáról díszes köpenyét, a földre vágta és megtaposta és dühösen kiabálni kezdett: - Te hitvány szolga! Te isten jószága! Te hazug! Te álszent!
- Az ön szájából nem is remélhetnék nagyobb dicséretet – hajolt meg udvariasan a püspök a bukott angyal felé. – De ha megengedi; az út során ihletet kaptam, hogy folytassam a versírást, visszatért az ihlet. Kérem, engedje meg, hogy folytathassam az írást.
Így szólván, Ambrus, Milánó püspöke, leült és folytatta a versírást. Az idegen minden ruhát ledobott magáról, láthatóvá vált piros és pikkelyes bőre. Szájával tüzet köpött, füléből és orrából füst szállt fel, szeme villámokat vetett. Furcsa alakú kalapján eldobta, így láthatóvá váltak elegáns szarvacskái, melyeket eddig elrejtett a fejfedő. Dühében még egy ideig fel s alá rohangált a szobában, még a plafont is összetaposta (mit fognak ehhez szólni a jótét özvegyek, akik szeretetszolgálatból a templomot takarítják, kezdett aggódni Ambrus), de amikor látta, hogy a szent költőt ez sem zavarja, kirohant a térre és szarvait a fórum oszlopába vájta.
Tudniillik, hogy Lucifer felé el tudja számolni az útiköltséget, mindenképpen szüksége volt a dokumentálásra. És a sátán szarvainak nyoma ma is látható Szent Ambrus temploma előtt, aki nem hiszi, keressen rá a Milánóban készült szelfikre, kis szerencsével talál egyet, ahol a turista épp az ördög szarvainak nyoma előtt pózol.
Mindeközben felhangzott a templomban az ének, Szent Ambrus új himnusza, a „Iam lucis orto sidere”:
Már kél a fénynek csillaga: Esengve kérjük: az Urat, Járjon ma mindenütt velünk, Ne rontsa ártás életünk.
Nyelvünket fogja fékre ma: Ne szóljon rút perek szava. Szemünket védőn óvja meg: A hívságot ne lássa meg.
Lakjék szívünkben tisztaság, Távozzék minden dőreség. Testnek dölyfét törje meg Etel-s italban hősi fék.
Hogy majd a nap ha távozott, S az óra újra éjt hozott, Lemondásunk szent éneke Legyen az Úr dícsérete.
(Sík Sándor fordítása)
VÉGE
Korábban:
[1] Szent János evangéliumának kezdő szavai: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.”
[2] névtelen szent, aki bár üdvözül, de nem avatnak szentté.